A sokszor igen hamar múló könnyűzenei vonulatokon túl a klasszikus zenét, és annak műfajait, szerzeményeit és színtereit sok „előítélettel” vesszük körül, ami nemcsak a könnyűzenei szocializáció hozadéka. A könnyűzene és a klasszikus zene találkozásából vajmi kevés hosszú távon is sikeres együttműködés valósul meg, és valószínűleg a közönség szintjén sincsenek nagy közös metszeteik, hiába akad időről időre kísérlet a nyitásra: könnyűzenei szerzemények nagyzenekari átültetéséről valószínűleg mindenki hallott, ahogyan az is egyre inkább elfogadott – bár közel sem egyértelműen pozitív -, hogy a könnyűzene berkeiből érkezvén valaki klasszikus zeneszerzői babérokra törjön. És mindez természetesen visszafelé is működik: a klasszikus zene is megpróbál olykor-olykor kizökkenni a „komoly” titulusból, és a magas művészet elkoptatott terminusát lerázva szélesebb közönség felé is hajlandó nyitni, azonban a komolyzene szélesebb körű népszerűsége jobbára a filmzenék szintjén marad.

Ezen elkülönülés és távolságtartás annak ellenére áll fenn, hogy a kortárs nagyzenekari zeneszerzők világa nagyon izgalmas, és bár közönsége viszonylag jól körülhatárolható, ugyanúgy működik a sztárkultusznak beillő rajongás jelensége. Világszinten talán a legkézenfekvőbb példa Philip Glass, azonban a hazai vonalat is erősítik kiemelkedő – és meglepően fiatal – személyiségek. Köztük áll a már több projektből is ismerős Csernovszky Márk, aki a nemrég debütált Hypersomnia című összművészeti darabjával bontotta meg a határokat, méghozzá úgy, hogy nem állt kitűzött célként mindez a mű előtt:

egyszerűen, természetesen, szájbarágás nélkül szeretteti meg tulajdonképpen bárkivel a komolyzene világát, egyetlen este alatt.

Hogy mi is a darab titka, arra többféle válasz is létezhet, azonban leszögezendő, hogy a mű – a lehető legjobb értelemben – ízig-vérig Márk szerzeménye, így már maga a szerzői attitűd is biztosítékként szolgál a minőségre. Aki ismeri Márk munkásságát, esetleg élőben is megbizonyosodott már zenészi-zeneszerzői kvalitásairól, az tudja, hogy személyében maga a zenei hatás misztikuma öltött testet, aminek kapcsán nehéz tartózkodni a szuperlatívuszok használatától:

amikor ez az ember megjelenik a színpadon, azonnal érezhető, hogy valami történni fog, és az első hangtól kezdve megvalósul az az elemi erejű bevonódás az audiális élménybe, amit csakis az őstehetségek tudnak spontán módon elérni.

Ennek az őstehetségnek és kibontakozó profizmusnak hű lenyomata a Hypersomnia, amely már címével is egy sajátos világot sejtet, valamint összművészeti előadásként gyönyörű vizuális elemekkel vezeti a közönséget az álomba zuhanás különböző periódusain át.

Az összhatáshoz hozzátartozik, hogy maga a helyszín is rendhagyó volt, már ha egy komolyzenei darab előadásáról van szó: a Három Holló alagsorában harminc fiatal zenész kapott helyet, a közönség első soraitól alig egy méterre, és bár félő volt, hogy a hangok nagyon egymásba fognak érni, végül éppen ez a viszonylag szűk tér adott átütő súlyt a darabnak.

A zenei témák az álomszerű grafikák mellett egy bábjátékban vizualizálódtak, amely szerves, de nem központi eleme volt az előadásnak – inkább afféle történetalkotást segítő mankóként volt jelen, érzékletesen gazdagítva az álmok köré szőtt motívumok tárházát.

A vizualitás bevonása az előadásba éppen emiatt működött, az „összművészeti” jelző nem csak alibiként szerepelt a kedvcsináló szövegben: minden összetevő hozzátett a hallgatás élményéhez, mesteri módon terelve a közönség figyelmét a néhol disszonáns, néhol pedig éteri lebegést keltő dallamok között.

Érdekes módon nehéz kiemelni egyetlen tényezőt az előadás legnagyobb érdeme kapcsán – a darab átélése közben a művészi teljesség egészen ritka formája volt tapasztalható, ami adódott a környezetből, a nagyszerűen megkomponált és színre vitt zenéből, a képi elemek, sőt, a hangszerek életre kelésének közvetlen látványából is. Mindezek összességéből pedig egy olyan koncert kerekedett, amely kortól és zenei hovatartozástól, „műveltségtől” függetlenül mindenkihez szólt, és a közönség minden egyes tagjában rezonálhatott különféle módokon. Ennek fényében nem is meglepő, hogy a hallgatóság a legkülönbözőbb emberekből tevődött össze, ami azért is kiemelendő, mert komolyzenei előadáshoz mérten rengeteg fiatal arcot lehetett felfedezni az egyébként csordultig megtelt teremben.

A Hypersomnia bravúrja minden művészi értékén túl ebben a közérthetőségben érhető tetten, összhatásában kivételes élményt nyújt a klasszikus zenében jártas közegnek, és nagyszerű belépőt kínál a komolyzene műfajába éppen belekóstolóknak is.

• Érdemes tehát figyelemmel követni Csernovszky Márk tevékenységét a közeljövőben, a Hypersomnia című darabot pedig legközelebb április elején csíphetitek el a Benczúr Házban, amire az eddigi előadások érdeklődésére való tekintettel célszerű lesz minél előbb beszereznetek a jegyeiteket.

A Hypersomnia további alkotói: 

Vermes Nóra – látvány és báb
Wrochna Fanni – bábszínész
Fodor Orsolya – rendező, koreográfus
Kaszab Sebő – karmester

Fotók: Pawel Karnowski, Fazekas Dániel, Czeglédi Mátyás