Nehéz nem közhelyesen elbúcsúzni valamitől, ami ennyire meghatározó volt az életemre, mint a KERET blog, dehát itt vagyunk: amikor 2012-ben egy barátommal elindítottuk ezt az egészet, nem gondoltuk volna, hogy idáig jutunk majd, igazából nem gondoltunk semmit. Videóinterjúkat meg riportokat akartunk csinálni zenekarokkal, zenés helyekről, dolgokról, nem volt különösebb célunk vele, de jó elfoglaltságnak tűnt. Meg így fel lehetett dolgozni olyan traumákat, mint a legendás Gödör Klub megszűnését, ami fölött az Erzsébet tér népe legalább annyira ledöbbent, mint mi. Aztán abból is mi lett.

Ekkor még bőven foglalkoztunk mindennel és bármivel, ami érdekelt, külföldi és haztai előadókkal, és közben sok barátságunk köttetett a fesztiválos sajtó sátrakban és klubok backstage-ében. Az egyik legszebb emlékem ebből az időszakból, hogy csinálhattunk egy interjút MØ-vel, aki akkor még az első lemezével turnézott, ami azóta is a legkedvencebb albumom valaha.

Aztán amikor nem sokkal később elkezdtük a saját tehetségkutatónkat, a Kikeltetőt, már kezdett tisztulni a kép, hogy nahát, van egy momentuma a “feltörekvő magyar zenekaroknak”, olyannyira, hogy talán megéri a küldetésünkké emelni az ő támogatásukat, minden eszközzel, amivel csak tudjuk. Videókkal, tehetségkutatással, fesztivál fellépéssel.

Így alakult ki az a KERET blog, ami a mai napig a fő csapásirány: a független alternatív hazai könnyűzene otthonává lenni.

Csináltuk a fesztiválszínpadokat, ment a Kikeltető, szerveztünk saját bulikat és közben írtuk a cikkeket, csináltuk a videókat. Mindezt kb. ingyen, szerelemből, vagy legalábbis profit realizáció nélkül, hiszen a történetünk egybevágott az online hirdetési piac teljes átrendeződésével, a kultúra és a kulturális újságírás pedig sose volt az a terület, amire különösebben hatékonyan lehetett volna közösségi finanszírozást gyűjteni. Aztán idővel már eltartottuk magunkat, de budai villára bőven nem futotta belőle, még pesti garzonra se.

De ez nem zavart minket. Sokan, akik a KERET-ben kezdték, ma a teljes karrierjüket, kapcsolati hálójukat és még ki tudja mennyi minden mást köszönhetnek a blognál töltött éveiknek. Én magam is mindent, amit elértem, innen eredeztetek. Azt is gondolom, hogy

az alternatív, vagy ha úgy tetszik “underground” zene támogatása mindig is egy mecénás szerep lesz, nem egy kommersz marketing tevékenység.

Elképesztően büszke vagyok arra, hogy a KERET már többedszerre tudott megújulni, még ha ez kívülről nem is volt annyira látványos. Az elmúlt években velem együtt hat főszerkesztő váltotta egymást, és mindannyiuknak sikerült kinevelni az utánpótlásukat a friss keretesek közül, akik mind hozzátették a saját ízlésüket, világukat és gondolataikat is a projekthez. Az én szerepem már nagyon régóta a programszervezésről és az operatív üzemeltetésről szólt a háttérből.

Azonban az elmúlt években, minden egyéb elfoglaltságom mellett kezdett egy kicsit terhessé válni ez a szerep, vagy legalábbis azt éreztem, hogy nem tudom már belerakni azt a munkát, amit érdemelne a projekt.

Azt is gondolom, hogy bár a tízes évek elején adekvát volt zenei blogot csinálni, ma már számos alkalmasabb mód van arra, hogy ez a projekt teljesítse a misszióját, és támogassa a feltörekvő zenei előadókat.

Szerettem volna egy új tulajdonost, operatív vezetőt találni, hogy az alapokról gondolják újra a KERET működését, felépítését és közlésmódját, megtartva azokat a fundamentális princípiumokat, amelyek meghatározták azt.

A választásom végülis a WMMD-re esett, mert rengeteg hasonlóságokat látok köztünk: ők is elsősorban kis és független előadókkal foglalkoznak, segítik őket a jogkezelésben, terjesztésben, promócióban, de sokszor sok egyéb dologban is. Szerveznek képzéseket, díjátadót, viszik a Hallgass Hazait projektet, amit akár mi is kitalálhattunk volna, és sok más módon is támogatják ezt a közeget, például a Kikeltetőben is kiemelt szakmain partnereink voltak már második éve. Ráadásul a benne dolgozó emberek mind lelkesek, alázatosak és obszesszívek ezzel az egésszel, ami nélkül nem tudnának már lassan 20 éve üzemelni. Azt érzem, hogy ők meccselik a legjobban a KERET freakjét, és abban bízom, hogy az ő irányításukkal újra fel fogják virágoztatni ezt a közösséget.

Büszke vagyok arra, hogy a KERET öröksége így mehet tovább. Nagyon köszönöm nekik ezt a lehetőséget, és a legtöbb sikert kívánom nekik a jövőben.

És akkor pár szolgálati közlemény a végére: idén sajnos nem lesz már KERET színpad a Bánkitón, a Kolorádón azonban még megtaláltok majd éjszakai színpadmesterként az erdei klubunkban. Emellett elkezdtünk dolgozni a 10. Kikeltetőn, amit idén ősszel még főszervezőként én fogok vinni, erről nemsokára többet is elárulunk, figyeljétek a felületeinket a részletekért. Na puxus.

Fotó: Varga Orsi