Bólogattál már ízlésesen?

Cikk

október 14, 2016

Drávucz Zsolt

343

Mindig izgalmas és nem kevés kockázattal járó vállalkozás olyan zenei projekteket indítani, amelyek egymástól merőben különböző stílusok, stíluselemek vegyítését célozzák meg. Ez a fajta kísérletezés, a különböző közegek közös nevezőinek keresése az, ami idővel új irányvonalat adhat a zenében, rámutatva arra, hogy bár sok mindent megírtak már a világon, de közel sem mindent. Ezen szellemiség lenyomatát vélhetjük felfedezni Ben Mornin bemutatkozó lemezén, amelynek előterébe főként a chill-out beatek, hanghatások és a gitárzene ízléses és kifinomult házasítása került.

Reggel Bence gitárosból lett elektronikus zenész, egyszemélyes projektjét 2015-ben indította hivatalosan, de az album az elmúlt négy év legfontosabb terméseiből állt össze. A ‘Don’t Stophoz’ készült korábban a Skytech Film által egy menő videoklip is, mely 3 percben körbeutazza Budapestet és próbálja megragadni a belvárosi hangulatot. A Walking Down the Frets tehát az első komolyabb dalcsokor Bencétől, és a téli klubszezon során biztosak vagyunk benne, hogy találkozhatunk élő produkcióival.

Az ízlésesség és a kifinomultság talán az első, ami feltűnt, és ami szerintem az egyik legfontosabb mérce a fúziós zenék esetében. Arányaiban jól eltalált anyag, nem esik abba az általános hibába, hogy bármelyik, a lemezen felbukkanó műfajt túltolná, emellett a néhol virtuozitásba forduló gitárjáték és az elektromos műfajokban való kalandozás tesz arról, hogy a hetedik track végén kedvünk támadjon újraindítani a lejátszást. Nem feltétlenül azért, hogy újabb és újabb dimenzióira fejtsük a hangzást, felfedeznivalók után kutatva, sokkal inkább azért, mert egyszerűen jó hallgatni, belemerülni a lüktetésbe, amelyet a dalok egymásutánisága diktál.

A gitár hangzása nagyban hozzájárul az eklektikához. Jól kiragadja a különböző stílusok hangzás- és dallamvilágát, és illeszti bele azokat elektromos zenei környezetbe úgy, hogy a legkevésbé sem hatnak idegennek benne.

bm_04_ed

A tisztább, jazzes és bluesos témák mellett jól megférnek a túltorzított, már-már a rock világát kóstolgató hatások. Ez utóbbiak főleg a ‘Wildfire’ című szerzeménynél kerülnek középpontba, na persze nem „fejrázósan”, inkább egy odavágós zárlataként, tartva a dubstepes alap pörgősségét. Több ízben is előkerülnek akusztikus gitár és ukulele témák. A ‘Can’t Fight the Feeling’ című dalban talán a leghangsúlyosabb az akusztikus gitár jelenléte, ami egyben szerintem a lemez legjobban eltalált dala.

Az albumon érezhető a tudatos tervezés, ebből adódóan véleményem szerint egészében hallgatva a legélvezhetőbb. Bemutatkozásként tökéletesen működik, egységes, ugyanakkor nem válik unalmassá többszöri hallgatás után sem.

Ben Mornin idővel kifejezetten üdítő színfoltja lehet a hazai klubéletnek, és ha a következő megjelenései is legalább ilyen minőséggel fognak bírni, úgy gondolom, könnyen magára irányíthatja a szélesebb közönség figyelmét is. Az én listámra biztosan bekerül a Ratatat és a Darkside mellé, ha elektronikus zenét támad kedvem hallgatni.