Számomra a legérdekesebb a tudatosan kialakított dramaturgia volt: In medias res kezdés, acidosabb és erőteljesebb hangzásvilággal, lendületes, de egy fokkal könnyebben fogyasztható második nappal – mellékszálként folyamatosan erősödő house dallamokkal –, hogy a következő délután egy naplementés szett után ismét a sötétebb hangzásvilág jelenhessen meg, és végül egy gondolkodósabb, kimértebb felhozatal, magas színvonalú veretéssel zárva.
A program nem csak a változó igényeknek engedett teret a fontosabb nappali szettekkel, de az általam korábban máshol megismert line-upokkal ellentétben nem is erőltették a végkimerültségig való hajszolás élményének homályos illúzióját sem; az igényeinknek és a kedvünknek megfelelően úgy nézhettünk bele minden fontosabb előadó munkájába, hogy közben ki is pihenhettük magunkat – akár egy másik stage-nél lépegetve, akár elvonulva, a parton egy sörrel.
Képek forrása: B my Lake Facebook
Az első nap én a Boston 168–nál csatlakoztam be, ők már este fél kilenckor kezdtek egy szépen összerakott acid szettel, amit Paula Temple folytatott egy kétórás kaszabolással. Én (annak ellenére, hogy élveztem) az első este egyedül ezt a szettet nem tudtam igazán értékelni, nem éreztem benne azt a tudatosságot, mint a többiekében, de ez egy elég szubjektív műfaj, és amennyire meg tudom ítélni, a többség nem osztotta volna a véleményem – pláne, hogy igazából azt kaptuk, amit az előadótól megszoktunk. Éjféltől jött I Hate Models, akit én nagyon élveztem, bár ez a szettje kevésbé volt kísérletezgető, mint azok, amiket korábban hallottam tőle. Dax J a védjegyeként szolgáló lüktető pumpálást hozta, és végül Charlotte de Witte is egy erőteljesebb szettel zárta az estét.
Első este a My Stage még nem üzemelt, ami igazából érthető, ekkor még mindenki nyitott volt a darálásra, de a második este már itt is jó buli volt.
Mindig jóleső érzés volt átsétálni a house-os ritmusokra, és rájönni arra, hogy valójában nem is vagyok fáradt, csak az agyam pácolódott bele a B Stage sokórás veretésébe – ahol amúgy a második este Adam Beyer féle Drumcode Night volt, ők a tőlük megszokott lendületesebb, befogadhatóbb, mégis erőteljes és nagyon tudatos technót hozták.
Itt Ramiro Lopez tett le az asztalra már az elején egy olyan mixet, amit én nagyon szívesen hallgattam volna meg az első nap Paula Temple helyett, Ramiro olyan szépen építkezett, hogy forgatókönyvírói szemináriumokat is tarthatna, remekül kötötte össze a hazai Jay Lument és a belga Amelie Lenst – akire viszont szabályosan megőrült a közönség.
Nem tudom, hogy az én idegrendszerem korlátoltsága vagy a hétvége nyújtotta szabadság oldotta-e a légkört, de a harmadik napra úgy éreztem, mintha kissé kicserélődött volna a közönség egy része.
Addig nagyon udvarias és korrekt volt mindenki, ekkor viszont sajnos már nehéz volt mondjuk úgy élvezni öt percet egy szettből, hogy ne csapódjanak neki az embernek szétizzadt férfi felsőtestek, vagy, hogy ne öntsenek le sörrel, ami nyers panaszkodásnak tűnhet, de azért egy techno bulin mások az íratlan szabályok, mint egy metálkoncerten. Az „átlagos” B my Lake látogatók azonban kifejezetten korrektek voltak, de, mivel ez mégiscsak egy tömegrendezvény, könnyen hiányozhat egy-egy klubest intimebb, nyugodtabb légköre – más így befogadni a zenét.
Itt jönnék elő ismét a My Stage-el, ami pont erre lett kitalálva, itt többnyire szellősebb volt a légkör, nyugodtabbak voltak a dallamok, néha nagyon kellett az ilyen is. Én a harmadik este jelentős részét itt töltöttem, aminek az is az oka lehetett, hogy Sven Väth este hat után kezdődő, háromórás szettjét nehéz lett volna felülmúlnia bárkinek is a techno felhozatalból (és erőt is akartam gyűjteni a hajnal négykor kezdődő Sam Paganinire, szerencsére, mivel az olasz előadó a fesztivál egyik legerősebb szereplését hozta).
Az utolsó éjszaka nagyon szép zárás volt. A négyórás Mind Against szett olyan volt, mint egy jó film, észre sem vette az ember, hogy hosszú, ezt két élő szett, Recondite és Stephan Bodzin követte. Egyikük sem az izomszaggató zúzásairól, hanem a pontosan felépített, tudatos hangzásvilágáról ismert, ami nagyon jólesett a négynapos technohadjárat végéhez közeledve. Akiben még volt energia, az a Tale Of Us változatos szettje után Rødhåd veretésében teljesedhetett ki.
Amiért igazán érdemes elmenni a B my Lake-re, az nem meglepő módon tehát a zene.
Aki bármilyen szinten is nyitott a technóra és a house-ra, az könnyen elveszhet a szettekben, a B Stage elképesztően tudatos, változatos vizualitása szerintem szintén kiemelkedő munka, külön cikket érdemelne az elemzése.
A Balaton közelsége, és annak a lehetősége, hogy mikor az ember felkel, az első dolga egy csobbanás legyen, sokat segít a regenerálódásban.
Ami számomra meglepő volt, az a reptéri becsekkolást megszégyenítő, folytonos biztonsági ellenőrzés. Nem kell ahhoz semmi illegálisat tenni, hogy ezt a személyes terünkbe való folytonos behatolásként éljük meg, de igazából ezt is túl lehetett élni.
Megemlíteném még sokak vesszőparipáját: nagyon menő egy-egy bulin vagy fesztiválon azon értetlenkedni, hogy a 18 évesek is szeretnek ott szórakozni, ahol mi (ha meg másra mennek, akkor persze már az ízlésükkel van a baj), én itt alig találkoztam olyannal, aki ne taposta volna bőven (legalább) a húszas éveit, de az átlagéletkor szerintem közelebb volt a 30-hoz, mint a 20-hoz.
Érdekes, hogy a B my Lake és Strand egyszerre van megszervezve, (gondolom,) így jönnek ki jobban a szervezők, de a két rendezvény gyakorlatilag teljesen független egymástól, más a közönség és a zene is. Nekem a Strand kívülről olyannak tűnt, mint egy bazi nagy gólyatábor, de zavarni egyáltalán nem zavarja egymást a két fesztivál.
Viszonylag sok külföldi volt. Annak ellenére, hogy nem vagyok az a kimondottan fecsegős típus, az első két nap, ha jól számolom, hét különböző nemzetiségű fiatallal dumáltam.
Voltak, akik Hollandiából jöttek (az sokat elárul, hogy számukra is csalogató a line up, hiszen olyan rangos fesztiválok vannak náluk, mint az ADE vagy a Dekmantel – bár, gondolom, jóval drágábban is), de a kedvencem az volt, amikor egy random srác leült mellém kiselőadást tartani a marokkói techno-színtérről.
Volt egy osztrák vagy német figura is, aki megkérdezte tőlem, hogy a „fasza” magyarul tényleg azt jelenti-e, hogy „very good”, míg a „fasz” azt, amit, és hogy ezt akkor hogy is gondoljuk, (amivel megadta nekem a gondolkodni valót a következő órákra,) de úgy általában véve is angolul szólítottak meg az emberek. Az amúgy erősen látszik, hogy különböző országokban más a szubkultúra íratlan kódexe, de általánosítani nem akarok, szóval ennek a ténynek a feldolgozását mindenkinek a saját tapasztalataira bízom – az is lehet, hogy csak el vagyok kényelmesedve; vagyok akkora hombár alkat, hogy ritkán taposnak meg vagy jönnek nekem idegenek, ha elmegyek szórakozni.
Ami nekem még szimpatikus volt, az a kemping, ahol igazából tényleg ki lehetett pihenni magunkat, hiába jó szokásunk úgy csinálni fesztiválon, mintha nem lenne szükségünk alvásra.
Jobb volt így készülni a sokórás szettekre, volt még erőm az utolsó napokra is. Máshogy nem tudom megfogalmazni: a szervezők nem tolták túl. Nem voltak reggel nyolcas nyeszetelések, amiken kidülledt szemű arcok verették volna háromméteres pupillákkal a sátrazóktól néhány méterre, a szetteket hatkor lezárták, és nagyjából minden este úgy volt felépítve, hogy mindenből pont annyi jutott, amennyi kellett. Kábé így képzel el az ember egy olyan techno és house zenére épülő fesztivált, amin látszik, hogy a szervezők nem csak szeretik, de tisztelik is a műfajt.
