Második albumát adta ki a Choose Cheese, a budapesti avantgarde-jazzszíntér egyik legalacsonyabb átlagéletkorral rendelkező együttese. A zenekar hároméves fennállása óta megjárta szinte az összes, jazzel bármilyen módon kapcsolatba hozható helyszínt és fesztivált, miután – egy szintlépéssel – nemrég elkészítették első videoklipjüket, valamint új albumukat.

A fiúk a Bartók Béla Konzervatóriumból ismerik egymást és ott is kezdtek el együtt játszani. Baranyi Bence dobon, Berta Zalán basszusgitáron, Cseke Dániel szaxofonon, Menyhért Márton pedig gitáron. Mindig is lavíroztak a free-avantgard jazz vonalon, de improvizációs technikájuknak köszönhetően ellátogatnak olyan kietlen és ismeretlen stílusföldekre is, ahova jó szívvel már csak nagyon kevesen tudják követni őket. Ennek ők is tudatában vannak: kezdetekkor a fusion jazz mezején indultak el, de pár hónapon belül átpenderültek “free-be”. Ez azt is jelenti, hogy zenéjük – műfaji adottságok miatt – nehezebben befogadható és sokkal több koncentrációk igényel:

“Abban pillanatban, hogy felmegyünk a színpadra játszani, olyan, mintha egy meditációs központ lenne. Mint egy szeánsz.”

Biztos bizonytalanság

Az új album Válik László studiójában lett feljátszva. Az egész hanganyag egyszerre lett felvéve, és maga Válik keverte, maszterelte. A számok az elmúlt félév munkájának eredménye, ami több dolgot is tartalmaz egyszerre, ezért egy antológiának is tekinthető:  “Nem olyan szinten konceptalbum, hogy lenne valami rendező elv. Nem egy valami köré rendeződik, egyszerűen csak egy időben született.” Ami mégis összefogja őket az pedig a fővárosi alkotó életnek az érzelmei mélységei, csúcsai, illetve színezete.

A tagok egyszerre inspirálódnak különböző művészeti ágakból, filmekből, kortárs tánc, vagy színházi előadásokból, de főként saját életükből. Ezért is lehet az, hogy a lemez érzelmi világát firtató kérdésben előjönnek a szokásos urbánus-inspirációs elemek, mint például a frusztráció, illetve a dekontextualizált világkép. 

A Twink Peaks, az ami eszembe jut róla.

írták le elég pontosan a helyzetet: A David Lynch által jegyzett Twin Peaks című sorozat záróévadjának utolsó részeiben a főszereplő egy bizonytalan idejű világba érkezik meg, tele érzelmekkel, és a zavarodottság uralkodik rajta amiatt, hogy ő maga sem biztos saját sorsában, valamint saját jelenében. Nincsen bizonyosság, csak a sötétség.

Dallamos avantgarde

Maga az album haladóknak ajánlott, én pl. reggelire éhgyomorra hallgattam, úgy azért elég erős volt: Az első szám (secrets) olyan szabályosan hullámzik mint a sinus görbe. Iskolapéldája crescendo és decrescendo egyenletes váltakozásának; egy soha véget nem érő folyamként törekszik előre. A tagok teljesen egyenrangúként szerepelnek, mindenki megkapja saját improvizációs szabadságát.

Akárcsak a hullámok, időnként megerősítik, időnként kioltják egymást, hangulatilag rendkívül ingadozó. Egyes részeken annyira avant-garde, hogy kedvem lenne eltartott kisujjal 35 éves borokat kortyolni, de 25 másodperccel később már szinte zajzene, John Zorn mind a 10 ujját megnyalná.

A második track (malac’s dance), talán a legkiegyensúlyozottabb mind közül. Dallamos, az első pár taktusa az 50-es évek Miles Davis-ét idézi, de amint bejön a gitár, megértjük, hogy ők csak meg akarták mutatni, hogy ilyet is tudnak. Ez a szám arról ad tanúbizonyságot, hogy tanult jazz zenészekkel van dolgunk, akik a régmúlt technikáit elsajátították és azokkal igyekeznek új zenei ösvényt vágni. Mission accomplished.

Harmadik számuk (texture no.1) elején egy basszus-őrjöngést hallunk. Ilyen lehet amikor nagyon mélyen depressziós vagy, ezért nagyon sokat iszol, és amikor már nagyon berúgtál, megpróbálsz basszusgitározni, minden érzelmed felszínre tör és nem gondolkodsz, csak karistolod izomból a húrokat.

Aztán az egész szám egy hatalmas fallá alakul, szikáran és ólom nehezen áll az érdeklődő befogadó és a józan ész közé.

Nem könnyítik meg a hallgató dolgát, na. A hatalmas üvöltés 6 perc környékén tökéletesen kifejezi minden érzésemet e számmal kapcsolatban.

Lezárásként egy megnyugtató, népzenei jellegű motívumra építő dalt kaptunk (halotti). A finoman fújt szaxi és az ellenpontozó basszus felüdülés az előző számban elszenvedett pokoljárás után. A finoman, graduálisan bővülő arrange kiszolgálja a dallamot, ami felfejlődik egy erőteljes szólóba. A szóló alatt érződik igazán, hogy mennyire egyben van ez a banda; kőkeményen betámasztanak a szaxofonnak, hogy az aztán teljesen kiélhesse magát, messzire hajítva a bevezető dallamvilágát. Végül a lecsengés ugyanúgy ahogy jött, vissza is megy a főtémába.

Óvatos léptekkel leteszik az utolsó hangokat, kilépnek a szobából, villany leolt, ajtó bezár, és magunkra hagynak azzal a totális zűrzavarral, amit az agyunkban hagytak az elmúlt kb. 35 percben.

Titkok és komprovizáció

Tény, hogy az elmélyültség és a teljes csend elengedhetetlen részei a banda fellépéseinek, ugyanis az együttes zenéjét és profilját áthatja az a kettősség, ami sokkal többrétű és nehezebb befogadásra készteti hallgatót. Egyfelől az improvizatív és kompozíciós – tehát komprovizatív – sémák mentén írt dalaik közönségtől és tőlük is sokkal nagyobb koncentrációt és békét igényelnek, mint egy átlagos koncerten meg lehet szokni:

az elején őrjöngünk, mint a punk-zenészek, de aztán ki megyünk a színpadra játszani és olyanok vagyunk, mint a zen mesterek.

A jazziskola, az elmélyültség, a művészeti ágak, forma-anyag viszony mind meghatározó zenéjükben, ami komoly háttértudást és igényességet is jelez. Másfelől viszont lemezükön érződik, hogy valami mégsem okés: a precizitás szemben áll a kontextus nélküli elveszett világgal, az elfeledett hangok a való élettel. A kottázás szigorú rendjébe bele vannak szedve az életük mibenléte és azok a nehézségek, amivel az magyar alkotók küzdenek, legyen az pénzhiány, alkoholfogyasztás, bizonytalanság, el nem fogadás. Ráadásul az ezekből felgyülemlet alkotói erő kivetülése sem biztos és explicit, miután

nem lehet nyíltan kifejezni a bizonytalant. Főleg ha maga a bizonytalansággal áthatott rendszer át van szőve titkokkal.

• A Choose Cheese-zel legközelebb november 30-án lehet találkozni a Piknik Manufaktúrában, valamint december 29-én az avantgarde jazz fesztiválon.

Szerzők: Bálits Mihály, Major Bálint, Képek: Nényei Lujza