Nem akarok egy vastag chipsért merengő öreg nagypapának tűnni, de hol vannak azok a szép idők, amikor egy rock’n’roll zenekar nem akar trendet követve stílusától elszakadva elektro boogiet gyártani? Hol vannak azok az idők, amikor a Mando Diao pörgős, gitár-orientált zenét kreált, kieresztve énekeseik gyönyörű hangját? Hol vannak azok az idők, amikor, a már-már elkorcsult MTV, Unplugged műsorába zenélt a svéd zenekar? Az a korszak úgy néz ki lezárult, valamikor 2013-14 között egy sötét fekete szombaton.

Ha a Keret blog újra interjúzhatna a Mando Diaoval, rengeteg kérdésem lenne hozzájuk. Először is mi ez a borító? Úgy néz ki, mintha a Pokemon-t összevegyítettük volna egy Nintendo 64-es Marioval és egy helyenként szaggató VHS kazettán lévő szocreál pornófilmmel, majd mindezt indokolatlanul 3D-s szemüveggel a kelleténél jóval több LSD társaságában vizslatnánk.

Túl sok!

Egy interjúból kiderült, hogy ez a borító valahol, valamennyire átlátszó, így ha magad elé tartod akkor „mintha egy dzsungelben lennél”. Azt tudtam, hogy Svédországban kevés a dzsungel, de hogy ilyennek képzelik el…

Az album neve egy Szovjet regényből jött, amelyből film is készült. (Aelita: Queens Of Mars) Sajnos ezt már nem volt időm elolvasni/megnézni, de a srácoknak ez a cím a változás szimbóluma. Ha ezt figyelembe vesszük, már is érthető, hogy miért teljesen más az új lemez hangzása.

Bring ‘Em In, Hurricane Bar, Ode to Ochrasy és Give Me Fire!. Négy remek korong a most már hét stúdióalbumos zenekartól. Sajnos a jelenlegivel rontottak az arányon. Na de miért mondom én ezt? Azért, mert szerintem egy banda komoly múlttal a háta mögött, nem teheti meg a rajongóival, hogy ilyen mértékben stílust vált, ha meg mégis ezt akarja, akkor ezt új névvel tegye. Lásd: Snoop Dog aka. Snoop Lion aka. Snoopzilla.

Ez a hangzásbeli differencia számomra túl nagy, és félreértés ne essék, kísérletezni lehet, sőt muszáj, de akkor azt okosan, fokozatosan tegyék. Márpedig ez egyik sem.

A kísérletezés lényege, hogy kipróbáljunk valami újat, ez pedig nem új, sőt elcsépelt.

Az általam látott interjúból az is kiderült, hogy javarész terv nélkül, jazz szerű improvizáció által hozták létre a lemezt, és érzelmileg sokkal közelebb áll hozzájuk ez az anyag, mint az eddigiek. Na most ezt és a lemezt végighallgatva én nem tudok másra gondolni, csakhogy a két fő zeneírót, Gustaf-ot és Björn-t elhagyta a barátnője, majd ők ezt gyászolván egy évig egy sötét cellában lassított, molra transzponált David Guettát hallgattak.

Szokásom végigmenni az albumok számain, ám most ezt nem tenném meg.

Az összes komor, unalmas, hosszú, és elhihetitek, én sajnálom a legjobban, hogy ezeket kell mondanom, mert imádtam az eddigi munkásságukat, de hihetetlen, hogy majdnem mindegyik dalban egy szintipop témát ismételgetnek látástól hallástól halkulásig. Ráadásul ezek a szinti témák is ismerősen csengenek. A gitárjátékot, pedig túlságosan elhanyagolják az elektronikához képest, és mióta divat dobgépet használni?? Kíváncsi vagyok mit csinálnak mostanában a színpadon.

A már említett interjút nézve meglepve tapasztaltam, hogy a zenekar egy teljes imidzsváltásba kezdett. Gustaf haja hidrogénszőke lett, a bőrdzsekiket pedig valamiféle fehér hippi karateruhára cserélték.

Összességében ez a lemez a Mando Diao-hoz nem méltó, de még más albumokhoz hasonlítva is gyengére sikeredett.

Szomorúan húzom be nekik a kettest.

Megtekinthetitek az album legjobb számához készült videoklipet lent, melynek érdekessége, hogy Jan Hammer szinti virtuóz játssza a szóló részt rajta, akiről a srácok a felkérés előtt még azt hitték, hogy gitárokon adja ki azokat a jellegzetes „nyüszítő-síró gitárhangokat„.