Álomszerű nap a Margitszigeten: Szalai Anna velem szemben foglal helyet, táskájából összerázódott dobozos sört húz elő. Megbontja, mire a szénsav valósággal kirobbantja az italt alumínium börtönéből. Nekem a negyedik napom telt el a legújabb L.A. Suzi album, az Itt a nyár! hallgatgatásával – permanens örömforrás. Közben Dorozsmai Gergő is megérkezik, én pedig rögtön a lemezt körülölelő, közös munkásságukat pedig egy újabb dimenzióba emelő körülményről teszek fel kérdést: a boldogságról.

Ez az első olyan L.A. Suzi album, amit nem kiégettség, vagy szerelmi csalódások ihlettek. A boldogságod oka egy kapcsolat, és mivel hatott a lemezre, megkérdezem: Hogyan képzeljem el azt a személyt, aki szeretni tudja Szalai Annát? Könnyű dolga van?

D.G.: Na, erre kíváncsi vagyok. 

SZ.A.: Szerintem annyira nem nehéz elviselni. Az én párkapcsolatom azért nagyon vicces, mert olyanok vagyunk, mint a jin és a jang. Én nagyon hangos ember, a Kata nagyon csendes. Én imádom a sört, ő nem nagyon iszik. De mióta együtt vagyunk ő sokkal felszabadultabb, én meg kevésbé vagyok idegesítő. Nagyon sok mindenben tök különböző amplitúdóval rendelkezünk, viszont az alap dolgokban valahogy mégis hasonlóan gondolkodunk. Korábban már kipróbáltam a fordítottját, amikor az értékrend vagy a gondolkodásmód eltérő, az nem annyira király.

Így kiderülhetett az, amiben te magad sem voltál egészen biztos, hogy megy-e a zeneírás egy egészen „nyugodt” élethelyzet felé sodródva.

SZ.A.: Valójában én mindig efelé akartam sodródni, de abba soha nem mertem belegondolni, hogy ennek milyen hatása lesz a költészetemre, aztán télen-kora tavasszal éreztem rá arra, hogy lehet vidám számokat is írni. Össze is jött egy-két olyan demó, amit már át mertem küldeni Gergőnek – szerencsére passzoltak ahhoz a zenei világhoz, amit elképzelt, mert a megszokott EMO-s alapokon kívül volt több diszkósabb cucc is. A pörgősebb zenéknél viszont nem működtek a számomra bevett alkotói stratégiák, így végül tök más lett az album színezete, mint az eddigieknek, de a zenekar kis univerzuma nagyon jól összerántódott ezzel a lemezzel.

Gergő, neked ezek szerint nem jelentett semmilyen nehézséget a szerzőtársad új élethelyzete?

D.G.: Nem. Én magamra vettem mindazt a kiábrándultságot, és fájdalmat, amit az Anna elhagyott! 

Egy album elkészítése hosszú folyamat. Mikor formálódott meg bennetek az ötlet és az alapkoncepció?

D.G.: Tavaly tavasszal, amikor a lemezbemutató koncertünket ünnepeltük a mocsárosdűlői mezőn, akkor az Anna kutyasétáltatás közben bejelentette, hogy jövő nyárra kell egy lemezt csinálnunk, aminek az lesz a címe, hogy „Itt a nyár!”. Ezzel rögtön megszabta a határidőt, ami köztudomásúlag a legjobb múzsa. Mivel eleve úgy indultunk neki, hogy nyári lemez lesz, igyekeztem pörgős demókat csinálni.

SZ.A.: Hát meg vettél új szintiket.

DG: Vettem új szintiket. Egyébként már a vége felé, mert manapság mindennek van szoftververziója, és amelyik bevált a lemezen, abból beszereztem egy-egy vasat is. Az alkotásainkra nagy hatást gyakorol, hogy éppen milyen szintibe vagyok szerelmes.

Ahogyan a dalszövegek is. Szerintem érdekes, ahogy kirajzolódik belőlük egyfajta fejlődés, helyenként úgy érzem, hogy megjelenik egy régi Anna, aztán egy új. Jól látom?

SZ.A.: Bennem már korábban – még a kapcsolatom előtt – elindult egy pici érési folyamat. Az elmúlt években elég megterhelő életmódot folytattam. Maradjunk annyiban, hogy nagyon sokat ittam, meg bulikáztam, és hogy arra rájöttem: ezt nem fogom így sokáig bírni, tök új dolog. Azt is észrevettem, hogy már nem tudok azonosulni a húszéves énemmel, aki művérrel bekenve káromkodik délután 4-kor három embernek – amiből kettő kisgyerek – a Bánkitó Fesztiválon, Mambo Rumble koncerten. A másnapok is egyre rosszabbakká váltak, miközben rosszul voltam saját magamtól is. Mostanában már egy csomószor úgy állok színpadra, hogy nem iszom előtte, ami amúgy nem olyan egyszerű, mert szorongok, mint a kurvaélet.

Mi az, ami szorongat?

SZ.A.: Nem akarok én is egy idegesítő hang lenni a világban. Mostanában akármit hallgatok, úgy reagálok, mint egy öregasszony: “Kussolj már el baszd meg, még egyszer megszólalsz…” Attól félek, hogy én is egy olyan ember vagyok, akire ilyen dolgokat mondanak. Tegnap volt egy rádiós beszélgetésünk, ott ez nagyon erősen bennem volt.

Hogyan válhat valaki idegesítő hanggá?

SZ.A.: Például a politikai szövegekkel. A zongorás lemeznél azt éreztem, hogy dicső dolgot tettem, aminek van értelme, ez mostanra már egyáltalán nincs bennem, mégis megtörtént. Egyre nagyobb a zaj, a legtöbb magyar nyelvű dalban van valamilyen utalás, és az önismétlés is fenyegető.

D.G.: Valahogy jó sok mindenki beszél most a „megosztottság” ellen, mintha az nem egy tünete lenne a Fidesz hatalmának, hanem a rosszullétünk oka. Hagyjuk már! Ahogy egy posztunkban korábban leírtam, szerintem a Fidesz legalább ’97 óta ugyanarra törekszik, mint most, lényegi – minőségi változást nem látok, legfeljebb mennyiségit: azóta nyilván több anyagi lehetőségük van a hatalom gyakorlására.

Valóban, megsokasodtak a zenészek részéről a kiszólások. De azért erre tudtok hasznos tevékenységként is tekinteni, ugye?

D.G.: Nyilván egy picit zavar, mint jelenség, de azért ez nem a világ vége. Engem inkább az feszélyez, amikor rá kell jönnöm, hogy pontosan olyan vagyok, mint az összes többi ember. Ez foglalkoztat amúgy a dalírásban is, a klisé – vagy blődség – meg az újszerűség – egyéniség – között kell finoman egyensúlyozni, talán kis lépésekben haladok, de egyre jobban megy.

SZ.A.: Persze, nem csak a mi asztalunk, hogy a magyar közéletről fogalmazzunk meg dolgokat, tök jó, hogy egyre hangosabb a kultúrában is az emberek elégedetlensége, csak éppen ebben nehéz megtalálni a helyünket.

A borítót elnézve szembetűnőek az arányok. A babaházban élő emberek kicsik, kívülről benyúló kezek mozgatják a szereplőket. A mai magyar valóságban mi vagyunk a játékbabák. Hogyan lehet együtt élni azzal a helyzettel, amelyben elfogadhatatlan dolgok történnek velünk?

D.G.: Együtt élni mindennel együtt lehet, illetve hát hozzászokni majdnem mindenhez hozzá lehet,  viszont én is kezdem a nyakamon érezni a hurkot a szabadságjogok csorbulásával vagy a magyar gazdaság fenyegető összeomlásával. Szerintem mítosz az, hogy van középosztály. Azt hiszem, a középosztály azt jelentené, hogy bérből és munkából élünk, de van valamekkorácska magántulajdonunk, mondjuk egy ház, vagy egy autó. Ha viszont nem lenne munkám, vagy nem működne a családi vállalkozás – mert mondjuk összeomlott a gazdaság –, akkor nekem végem volna. Nem tudnék enni és a családomat sem tudnám etetni, a banknak nem tudnék hitelt fizetni, a ház meg előbb-utóbb rám omlana. Hiába rendelkezem kis tulajdonnal, ki vagyok tehát szolgáltatva egy másik társadalmi csoportnak, hát nevezzük osztálynak, hiszen az ő vagyonuk összemérhetetlen a miénkkel, nem kétszer-háromszor több házuk-autójuk van, hanem két-hárommilliószor, ez minőségi különbség. Ennek az osztálynak én nem vagyok a tagja, az ügyködéseiktől viszont az én létem függ. És ha jön az összeomlás, egy házzal vagy egy autóval nem leszek sokkal beljebb, nem a vagyonom egy része lesz veszélyben, hanem a létem. Szóval én az alsó és felső társadalmi osztályokon kívül nem látok másikat. 

SZ.A.: Nem bírom mááár…

Valahányszor nekifutottam a lemeznek, mindig elakadtam a Focis csajnál és autorepeat-re állítottam a lejátszót. A trekk minden szempontból érdekes: a szövegben több megszólalót személyesítetek meg, míg egészen keserű képet fest, ahogy elmúlik húsz év három perc alatt, de a kérdés változatlan „Kislány, miért nem vagy szép királylány?”. Rávilágít arra, hogy a társadalom bizonyos része egyhelyben topog. Hogyan készült a Focis csaj?

D.G.: Anna átküldte a Hall and Oates egyik számát, hogy fú, de jó lenne egy ilyet csinálni. Kétszer futottam neki az alapnak, másodszorra éreztem úgy, hogy működik, onnantól fél óra kellett egy olyan demóhoz, aminek a 80%-a már használható volt.

SZ.A.: Engem nagyon frusztrál a sigma boy jelenség. Ők azok, akik az alfák fölött vannak, a társadalmon kívül esők, rengeteg pénzzel rendelkeznek, nőket judge-olnak, dől belőlük ez a toxic maszkulin energy, ami a refrénben is visszaköszön. Nem gondoltam volna 5-10 évvel ezelőtt, hogy 2025-ben feminista dalt fogok írni, viszont ez egy egyértelmű állítás – elbeszélésbe foglalva – arról, hogy vannak szituációk, amik nagyon szarul esnek az embernek. Nyolc évesen még nem tudtam mi van velem, amikor a fiúkkal fociztam, de a beszólások talán hatással voltak arra, hogy ma miért nem érzem magamat annyira komfortosan a színpadon.

Van még egy erőteljesen ható szövegrészlet, ami megragadta a figyelmemet, mert egy személyes történetet állít párhuzamba az országban zajló folyamatokkal.

„Engem régen egy ember bántott/rossz rémálom fölém hajolt/az égen a nap sem látszott aznap/de mások szerint rendes volt/Ez az ország víz alatt van” 

Ennek valós esemény az alapja?

SZ.A.: Igen, de nem akarom ennyire személyessé tenni a történetet, épp elég az, hogy tudom; a szűk baráti körömből hány emberrel történtek hasonló dolgok. Gecire irritál, hogy egyiknek se volt eddig következménye. Amúgy sokat gondolkoztam, hogy mi legyen ezzel a számmal, ez volt talán az egyetlen olyan dal, amit indulatból írtam, amikor kezdődött ez a Pride-os mizéria, meg hogy a melegeket összemossák a pedofilokkal. Gergő akkor pont Japánban volt, én meg a Csepella Olivérnek kértem ki a véleményét, hogy egy ilyen személyes sztorinál ő mit tenne, érdemes-e megosztani a világgal. Nagyon diplomatikus módon végül nem mondott semmit. 

Mégis a lemezre került.

SZ.A.: Ja-ja. Mivel ez a szám több szempontból is öncenzúrába esett, úgy döntöttem – talán dacból –, hogy megcsinálom. Benne is van, hogy “ilyenekről nem beszélünk”, ami a nagyszüleim generációjára vonatkozik – ők ugye abban nőttek fel, hogy egy csomó dologról ne beszélj, mert bajod eshet –, de magára a dalra is igaz volt, a bizonytalanságom miatt. 

D.G.: Szerintem a legfontosabb dolog felett elsiklottunk. A refrén, az “én ilyeneknek nem fogadok szót” rávilágít, hogy a zaklató és azok között, akik most zaklatják a társadalmat nincs különbség. 

SZ.A.: Azért azt kihangsúlyoznám, hogy nem különleges eset az enyém, vagyis ez egyáltalán nem egy ritka dolog.

D.G.: Pont erről szól ez az egész, hogy nem tekintjük különlegesnek, “Jaj, hát így működik egy ország. Jaj, hát ez egy választott, népképviseleti rendszer, jaj, a gyerekekért.” A faszt!

SZ.A.: A gyerekek érdekében a Kincsem Parkba se lehet bevinni a buzikat, mert sokkot kapnak a lovak.

Szerintem sokan örülnek, hogy végül megcsináltátok. Az albummal egyébként elégedettek voltatok, amikor kiengedtétek a kezeitek közül? 

SZ.A.: Igen, meg ez egy nagy győzelem. Büszke voltam magunkra, hogy ismét megcsináltuk, határidőre. 

D.G.: Yes, we can! Szerintem eddig ez a legjobb, a legjobb hangszerelések ebben vannak. 

A Tom-Tom Stúdió jelentős zenetörténeti pillanatok helyszínéül szolgált, ami Gergőnek természetes, hiszen a gyermekkora és az élete mindez. Anna, neked eszedbe jut néha, hogy kik rögzítettek még itt lemezt, amikor az épület falai között sétálsz?

SZ.A.: Erre kevésbé szoktam gondolni, bár a falon a platinalemezek azért emlékeztetnek rá. A Tom-Tom nekem egy tök otthonos safe place, én a Gergőt is ott ismertem meg, amikor a Mambo Rumble-lel stúdióztunk, szóval a zenei karrierem első fontosabb momentjét ott szereztem.

D.G.: Egyébként abba a mikrofonba, amibe szoktál énekelni, a szürke U 87-esbe nagyon sok „régi” zenész énekelt már, az az egyik nagy kincsünk.

SZ.A.: Meg a Fischer Annie zongorája, azon készült az első lemez…

D.G.: Ó igen, a Bösendorfer. Azt ki se lehet onnan vinni, mert amikor beemelték még nem volt kész a háznak a fala. Egyébként a Rocktérítő filmben is benne van a stúdió, a Neurotic-nak ott készül valamilyen énekfelvétele.

Hol hallgatható meg először élőben az új lemez? 

SZ.A.: Június 13-án a Gólyában. Lesz medencés buli a tetőteraszon, DARĀGE koncert, meg Hot gay summer playlist!

• Lemezbemutató június 13-án a Gólyában, koncertjegyek és esemény erre.

Fotók: Látos Márk