A Mayberian Sanskülotts az A38-on mutatja be legújabb, Nem álmodom semmiről című lemezét november 15-én. Az álmok ezúttal azonban nem az éjszakára utalnak: sokkal inkább festenek képet arról a hangulatról, amely az alkotókban él. Interjúnkból kiderül, hogy a zenekar két tagja milyen viszonyt ápol a múlandósággal, hogy hogyan értékelik egy képzőművész banda működését abban a világban, amelyet az aktualitások határoznak meg és hogy mit jelent nekik nem álmodni semmiről. 

Csordás Zitával és Lits Benedekkel beszélgettünk.

KERET: 15-én mutatjátok be a legújabb lemezeteket az A38-on. Mi van az előadóban ilyenkor: várakozás vagy aggodalom, hogy miként fogadja majd a dalokat a közönség?

Zita: Azon múlik, hogy mit mutatsz be, de szerintem jó lett a lemez, úgyhogy nem félek a fogadtatástól.

Bene: Nagyon vártam, hogy megszülessen ez a teljes egészében magyar nyelvű anyag, az a néhány szám, amit eljátszottunk az albumról, igencsak jó fogadtatásra talált a Dürerben és vidéki koncertjeinken is.

Zita: A fellépőknek pedig nagyon örülünk. Rengetegen velünk lesznek azok közül, akik nekünk fontosak, akik valamilyen formában kapcsolódnak a zenekarhoz. Itt lesz Sziló, az egyik korábbi szintisünk, Árpi – az előző basszusgitárosunk – a Denevérrel, Gergő, a volt gitárosunk, a Csaknekedkislánnyal, a Felső Tízezer, amiben Gallusz basszerozik, a Captain Average, amiben Justin dobol és a kedd_estek, amiben én szintizek.  

A sokadik lemezbemutató és megszámlálhatatlan koncert után szerez az ember annyi gyakorlatot, hogy a fellépés miatt se aggódjon?

Zita: Nem teljesen. Én például eléggé izgulok… Most költöztem új lakásba, nem levegőtlenítettem a radiátoromat, ezért inkább kikapcsoltam a fűtést. Napok óta azon gondolkozom a hidegben, hogy mi van, ha megbetegszem. A fellépéseket egyébként szent atmoszféra veszi körbe, ott végül mindig minden sikerül és úgy szól az egész, ahogyan kell.

15 éves a Mayberian. Ez minden tekintetben hosszú idő, egy zenekar életében pláne. Mi az, ami benne tart még titeket ebben az egészben?

Zita: Megszokásból zenélünk. (nevet) Nekem nagyon fura lenne, ha ez kiesne az életemből, nem érezném hasznosnak magam. Zenét írni szeretek, tök jó érzés, amikor összeáll valami, de tény, hogy több energiát és pénzt visz el, mint amennyit hoz. 

Bene: Itt könnyen mennek a dolgok: az emberek tudnak játszani a hangszereiken, értjük egymást, gördülékeny a próbafolyamat. Nem kellett összeszokni sem, van egy kialakult hangzásvilág, amivel tök jól körül lehet határolni a zenekart, így aki ide belép, az tudja, hogy hova csatlakozik és mi az, amit „behozhat”. 

Zita: Hát igen, nem árulunk zákbamacskát.

Bene: Olyan ez, mint egy stílusgyakorlat. Az ember azokat az ötleteket hozza, amik bepasszolnak.

A zeneipar is jelentősen átalakult az utóbbi 15 évben. Fontosnak tartjátok, hogy kövessetek valamilyen trendet, vagy ez egyáltalán nem érdekel benneteket?

Zita: Én nem nagyon tudom, hogy mi történik a zeneiparban. Nekünk van egy kialakult hangzásunk, amibe néha teszünk új dolgokat. De ha arra gondolsz, nem szeretnénk Rádió 1-es slágert írni.

Bene: Nekünk a trendeket nem szükséges olyan szorosan követni, hiszen megvan az a niche, amiben mozgunk, a zenekar alapvető karakterét pedig az határozza meg, ahogy Zita énekel és Gallusz gitározik. Ez kialakított körülöttünk egy „safe space-t”, egy bázist.

Zita: A dreampopban-szintipopban is vannak mini megújulások, de ez a műfaj annyira teljes tud lenni önmagában, hogy nem várhatók nagy „újrafelfedezések”. Itthon igazából versenytársaink sincsenek nagyon, mert ebben a stílusban nem játszik senki. Szóval amíg mindenki jól van, és együtt van a zenekar, addig minden jó lesz.

Az interjúitokat olvasva kirajzolódik egyfajta mintázat: jóadag realitásérzékkel nyilvánultok meg mindenről. Legyen az a saját művészetetek, az ország helyzete, vagy az alkotásokat övező végtelen lét illúziója. Könnyebb így élni a világban?

Zita: Nem. Gallusszal szoktak nagyon viccesek lenni a beszélgetéseink, mert ő is depressziós, szóval a témáink néha kimerülnek a „Miért élek? Minek csinálom? Minek kelek fel?” kérdésekben. Nekem amúgy tök sokat segítene, ha jobban elhinném, hogy jó, ami velünk történik, meg jó, amit csinálunk. Nagyon szeretem ezeket a számokat, de az biztos, hogy nem segítette a zenekar előrelépést az én hozzáállásom. 

Bene: Közben meg nem is probléma.

Ez a realitásérzék jellemzi a mindennapjaitokat is?

Bene: Nem úgy állunk hozzá ehhez az egészhez, hogy mi vagyunk művészet istennő papjai és papnői, akik lehozzák a szférákból az igazságot: Mi azért zenélünk, mert szeretjük. 

A realista megközelítésre rímel a lemez címe is: Nem álmodom semmiről. Ez ugye nem az éjszakára utal, hanem a kiábrándultságra?

Zita: Így van. A nagy álmodozások korszaka véget ért, és abszolút tisztában kell lennem azzal, hogy mi vagyok. Az az igazság, hogy mindig nagy dolgokról álmodtam, de nem nagyon tettem értük semmit. Most meg csak nézem, hogy másnak lakása, kocsija, gyereke, nyaralója és az enyémhez képest háromszoros fizetése van, én meg azt kérdezem: hogyan csinálták?

Bene: Nekik nincsenek zenekarjaik, és lemezbemutatóik! Egyébként árnyalnám, amit Zita mondott. Van annak is pozitív kicsengése, hogy nem vágyom már másra. Itt élek a jelenben, nincsen szükségem semmire, akik itt vannak körülöttem, azokat szeretem és hálás vagyok értük.

Zita: Az én szövegeim most inkább a belenyugvásra utalnak. A lemezírás közben volt egy iszonyat rossz időszakom, minden nap meg akartam halni, minden nap sírtam – egy csomó nagyon általános emberi probléma nyomaszt mostanában, kezdve az öregedéssel, a semmivé válással, meg hát összességében véve az egész világ romlásával.

Van más, külső forrása is a kiábrándultságnak?

Zita: Majdnem minden. Tudom, hogy vannak jó dolgok az életben, és biztosan mindig, minden korszakban nehéz volt embernek lenni vagy az adott társadalom viszonyrendszerében érvényesülni, boldogulni, de mégis azt érzem, hogy – mondjuk a gyerekkoromhoz képest – egyre több rossz dolog történik a világban. És az sem segít, hogy elértem egy olyan életkort, amiben egyértelművé vált számomra, hogy sok dolgot elrontottam, és a legtöbb hibámat már nem tudom kijavítani. 

Az alkotás alapvető és nagyszerű hozadéka, hogy maga után hagy valamit, bár az csak keveseknek adatik meg, hogy művük évszázadokig, évezredekig fennmaradjon. Rosszabb onnantól kezdve az élet, hogy az ember ráébred az öröknek hitt múlandóságára? 

Zita: Még nem tudom, de azt gondolom, hogy más motivációt kell találni ehelyett. Miután szembesülsz a múlandósággal elgondolkozol, hogy minek veszel dolgokat és minek rendezel be egy lakást. Az örökkévalóság amúgy is egy emberi fogalom. A világ vagy az univerzum nagy egészét tekintve a mi tevékenységünk semmi, és azt sem gondolom, hogy 80 év múlva ismerni fogják a dalainkat. 

Bene: Ha nem csak tudatában vagy, hogy ez be fog következni, hanem át is érzed, sokkal értékesebbé válnak azok a pillanatok, amiket át tudsz élni.

Pedig lelkesítő is lehet a múlékonyság. Hajlamosak vagyunk erre a rendszerre is ledönthetetlenként tekinteni, miközben tudjuk: nem nyílt még olyan virág, ami örökké pompázott. Ebben az értelemben – ugyanaz a fogalom – egészen felszabadító.

Bene: Elég egyszerű: a mulandóság a jó dolgoknak egy rossz tulajdonsága, a rossz dolgoknak egy jó tulajdonsága, ez így fair. Egyébként mi is érzékeljük az országban zajló folyamatokat, de a ner elmúlását, vagyis a dekadenciáját még nem tematizáltuk. A dalokban a mulandóságot nem tettük társadalmi kontextusba, ennek ellenére volt olyan koncertünk, ahol zúgott a „mocskos Fidesz”. Ez egy képzőművész-zenekar, nem egy újságíró-zenekar, amit mi csinálunk, az inkább zenei festészet. Kevésbé aktuális, nem a pillanat megragadása a célja, inkább esztétizáló, egy érzület átadására törekszik. Jó példa erre a Vonatok című dal. Monoton, önismétlő, merengő, de mondhattam volna igazából bármelyik számot az új lemezről.

Zita: Elmúlnak dolgok, jönnek mások, lehet dolgokat várni, amelyek elmúlhatnak – ez a világ természetes zajlása és ebből a szempontból tökre megnyugtató, hogy mindennek vége szakad egyszer.

Zita, ha a képzőművész szemüvegeden át nézel a világra, létezik-e olyan alkotás, aminek te magad is elismered az öröklétét?

Zita: Nem. Amit az emberiség a kultúrájában piedesztálra emel, amit múzeumokban őrzünk, vagy beemelünk a kánonba, azok közül bármi megsemmisülhet, esetleg értéktelenné válhat. Mindent az határoz meg, hogy az emberek mit ítélnek értékesnek. Én csak annyit tudok mondani, hogy tök jó, hogy most még itt vannak velünk és nagyon sokat tudnak adni. Imádom a művészeteket, de a tárgyak – akkor is, ha jelenleg az emberiség számára felbecsülhetetlen művészeti és kulturális értékkel bírnak –, anyaguknál fogva múlandók.  

Bene: A zene abból a szempontból nagyon jó, hogy nincs „teste”, mint mondjuk egy szobornak vagy festménynek – így nem is lehet megsemmisíteni. A verssel rokon, de a ritmus és a dallam miatt talán még jobb is, jobban megjegyezhető. Az írásbeliség elterjedése előttről szájról szájra maradtak meg tartalmak, így az sem kizárt, hogy épp egy zene lesz az a műtárgy, ami a legközelebb kerül majd a kérdésben foglalt, de valójában elérhetetlen örökléthez. 

• A Mayberian Sanskülotts lemezbemutató koncertje 15-én lesz az A38-on, jegyek erre.

Fotók: Látos Márk