Megjelent Co Lee legújabb, tizenöt számos nagylemeze, a La Promenade. A borítót 154 évvel ezelőtt festette Renoir valahol Franciaországban, a produceri munkálatok oroszlánrészét Blaize vállalta magára, az alig érzékelhető melankóliával átszőtt lemez pedig Co Lee legképességesebb énrészének a legjobb teljesítménye.

Mielőtt belefognánk a beszélgetésbe, kérlek mondd el, hogy mi az első pár gondolat, ami eszedbe jut az albummal kapcsolatban.

Ezen a lemezen vagyok a legközelebb a saját magam esszenciájához, szóval kicsit olyan, mintha egyre jobban kapcsolódnék ahhoz a „lényeghez”, ami úgy tényleg én vagyok. Ezen kívül a Promenade eddig a legalbumabb albumom is. Az első szám az itt tényleg az első szám, a negyedik a negyedik, az utolsó meg az utolsó.

Van még egy legalbumabb albumnak létjogosultsága a streaming szolgáltatók korában? Mivel lehet rávenni valakit, hogy egy teljes lemezt végighallgasson?

Ez egy hot take, de egy jó album az olyan, mint egy nagy trekk. Amikor elkezdtük csinálni a Promenade-ot, akkor az volt a fejünkben, hogy olyannak kell lennie, mintha belemennél a Szentély című számba és ott „körbehallgatnál”. Találnál bent egy tök új világot, ami egy egész világ, de nagyon konkrét a be- meg a kijárata.

Mi kellett ahhoz, hogy sikerüljön a „nagy trekk” és egy zenileg és szövegileg is koherens anyag jöjjön létre? Mi kellett ahhoz, hogy megmutatkozzon az alkotó?

Saját magamnak a teljes felvállalása. El kellett fogadnom, hogy amit a tökéletességig fejlesztettem magamban, az ugyanúgy én vagyok, mint aki hugyozik, vérzik meg elesik. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden titkot kiadok. A cél inkább egyfajta köntörfalmentes kitárulkozás volt, most ezt élem és érzem, hogy ennél már csak beljebb leszek. Nem tudom, hogy ez a szavak vagy a zenék szintjén mit jelent majd pontosan, de tényleg, ennél már csak beljebb leszek.

Ezt akár úgy is érthetem, hogy létrejött valami alkotás közben, ami már több mint Halász Kolos?

Az a durva, hogy már a folyamat közben is ilyen „túlmutat magamon” érzésem volt. Az album elkészítésének az élménye nagyon erősen hatott rám, olyan volt végig mintha egy csatorna lennék, egy közvetítő, aki megfogalmazza azt, ami odafönn kering.

A Séta elejét például bőgve írtam. 2013-ban meghalt a nagymamám, a temetésén viszont nem éreztem semmit. Tudtam, hogy szomorúnak kellene lennem, de nem voltam, tudtam, hogy sírnom kellene, de nem tudtam. Ehelyett csak álltam a temetőben és flesseltem a fákon. Szerettem volna meggyászolni a nagymamámat, de ott és akkor ez nem ment.

Tíz évvel később eljutottam odáig, hogy megírjam ezt a számot, közben pedig átfolyt rajtam minden, amit akkor kellett volna éreznem és amit talán sokan mások is éreznek, ha meghallgatják a trekket. Aznap amikor fölvettük a dalt esett az eső, én meg a stúdióból hazamenet hallgattam, és így mentem geci, azt éreztem, hogy bármi elém jön, azon átmegyek. Olyan erő töltött el, ami több volt, mint ami bennem van.

Elő lehet adni egy olyan számot élőben, ami ennyire bensőséges és ennyire erősen hat rád?

Szeretek úgy gondolni a saját koncertjeimre, hogy ott helye van az érzéseknek. Az előadása leginkább attól függ, hogy a hozzá kapcsolódó érzelemcsomagból mennyi az, ami a színpadon kijön. Egyébként a dráma, a színjátszás meg a szereplés nem áll távol tőlem, de a mai napig zavarba tudok jönni a fellépéseken, ami szerintem egészséges.

Ha jól tudom, nagyon sok kíváncsiság van benned. Ahogy egyre többet látsz, tapasztalsz, úgy nő az igényed a felfedezésre is?

A felefedezési vágy most még nagyon erős bennem, én ezt az útról való letérési készségemmel azonosítom. Ha van egy fő csapásvonal, ami te vagy, arról tök király lecsalinkázni, megnézni, hogy másutt mi van és aztán visszatérni, hogy erősebben tudj koncentrálni arra, ami a lényeg. Talán ez az egyik superpowerem a zenén belül is „they never know my next move, even I dont know my next move”. Szóval a meglepetés ereje, a váratlanság mindig meglesz, nem az van, hogy kiadok egy lemezt és azt mondják: jaah a Co Lee ilyen zenét fog majd csinálni? – mert kiadok még egyet és akkor rájönnek, hogy nem.

A La Promenade-ot hallgatva úgy érzem, hogy a dalok nagyon erősen emberközeliek. Hogy állsz a humánumhoz? Meg tudnak hatni dolgok? Az elesettség, az öregség, a kirekesztettség?

Persze, sőt, a humánum az, ami engem igazán inspirál, ami meghat, meg amiben nekem úgy dolgom van. Az emberséget az emberi mivolt eredőjét kutatom. Az „András bácsi a lépcsőházból” pl. egy 92 éves szomszédom volt a tizenkettőben, aztán mentők jöttek, mentők mentek és ő eltűnt egy nap. Az Egyedül Budapesten című számot neki írtam.

Ha már egy konkrét számot említettél, rátérek A Gyönyörű reggelre, ami egy nagyívű alkotás, a zene és a szöveg úgy borulnak egymásra, mint a rózsa egymást elfedő szirmai, a kibontakozás, a megnyílás, az ébredés szimbolikája pedig átszövi a teljes művet, ahogy eljutunk az elsőtől az utolsó másodpercig. Hogyan öltött testet ez az egész?

Emlékszem, semmilyen konkrét tervünk nem volt aznapra, csak átmentem Dan Pintohoz, hogy zenéljünk valamit. A stúdiójában ültünk, délután kettő és négy óra között pedig megíródott a dal. Ez egy délutáni trekk, de akkor egész nap ilyen gyönyörű reggel flessem volt. Nagyon szerelmes voltam és azt éreztem, hogy folyamatosan ébredek. Mintha végig reggel tíz lett volna, amikor már van sugara a napnak és bejön a szobádba, te meg azt érzed, hogy így yeah. Szóval ez a szám 0-100-ig szövegestül mindenestül két óra alatt készült el. A végén amúgy nagyon sokat nevettünk, mert nekem van egy sajátos, döcögős hangképzési stílusom. A rap és a beszédhang tónusaival elvagyok, de amikor énekelni kell, akkor berezeg a léc – igazából sosem jártam énektanárhoz. A végére több mint harminc sávot felvettünk, azok közül választottunk ki egyet, ami nem hamis. Amúgy ez a kedvencem az albumról.

A szerelemről, ami ihlette a lemezt lehet tudni valamit?

Nagyon para, igazából az egész Promenade-ot emellett a bizonyos nő mellett készítettem, és úgy írtam meg egy szakítós albumot, hogy nem tudtam, hogy egy szakítós albumot írok. Olyan a lemez, mint egy jóslat, annyira durván előre meg van benne mondva minden.

Ez számomra is érezhető volt. Úgy szól az egész Promenade, mintha egy csöpp fekete festéket ejtett volna bele a szerző. A színeken aligha látszik változás, az összképen mégis megfigyelhető egy különleges, minden részletet leuraló sötét tónus.

Mert végig benne van a tudatalattim fájdalma. Az egyik énrészem egy melankolikus, költői én, aki egy rózsával a kezében a hold felé tekint – ez írja a legjobb szövegeket. A Promenade ennek az énrésznek a legjobb teljesítménye.

Az albumborítód 154 évvel ezelőtt készült, nagyon extra kollab Renoir-ral. Hogyan kapcsolódik a francia impresszionizmus egyik csúcsteljesítményéhez a lemez, és van-e összefüggés az utolsó szám (A séta eleje), illetve a La Promenade (azaz A séta) című festmény között?

Persze. Kronológiai sorrendben egyébként ez úgy van, hogy az utolsó számot írtuk meg legelőször. Mivelhogy A séta eleje megadta a kiinduló inspirációt és hangzást, ez egy ilyen package volt, amihez hozzáigazodott minden. A coverrel kurva vicces köröket futottunk, nagyjából ötféle verzió készült, ezekre körülbelül annyit költöttem, mint az egész lemez mixmaster-ére. Ettől függetlenül bennem végig nyugalom volt, tudtam, hogy az albumot időben meg fogja találni a borítója. Quan, aki az összes Co Lee lemez borítóját készítette küldött egy tipot, akkor mondtam, hogy állj, ez lesz az, utána meg már éreztük, hogy mi más tudná ezt az anyagot jobban betámogatni, mint egy másfél évszázaddal ezelőtt készült Renoir festmény, ami ráadásul a La Promenade címet viseli.

A Cirque de L’Homme albumot vizualitásában egy hozzá erősen passzoló éra követte. A La Promenade után számíthatnak megújulásra a rajongók?

Grandiózusságra, színházra, drámára, szürreális látványra mindig számítani kell egy Co Lee koncerten, viszont a La Promenade-dal elindul egy olyan vonal, ami maga mögött hagyja a cirkuszi arculatot. Helyette puritánabb, természetesebb, emberibb irányba fordul a vizuál, ami ugyanúgy magába foglalja majd a színháziasságot.

Fontos megfigyelésem veled kapcsolatban, hogy kevésbé ülsz fel a divathullámokra, nagyon egyedi és úttörő az, amit megjelenés terén produkálsz.

Valami olyasmire szerződtem saját magammal, hogy ha bemutatásra kerül egy új zene egy új hangzásvilág, akkor én azt meg fogom próbálni a legdurvábban színpadra vinni, mert a koncertet élményszinten is olyanná kell tenni, mint amilyen az album. Krúbit egy ponton ki fogom hívni egy tematikus koncertpárbajra, mert azt mondják, hogy a tematikus koncerteknek ő itthon a királya. Mi le fogjuk őt hagyni és nem lehet majd labdába rúgni velünk! (nevet) Ez persze félig vicc, nagyon tisztelem őt, és azt a hozzáállást, amivel a koncertjeit tervezi.

Kikkel dolgoztál együtt a lemezen?

Az egész albumnak Blaize volt az executive producere, de volt kettő co-producerünk is, Olive Beats és Dan Pinto. Hegyi Krisz ANUBII$ mixmaster, Kálmán Andris billentyűk, Klausz Ádám dobok, Varga Dani szaxofon. Rajtuk kívül már csak a featek maradtak.

Az elején elmondtad, hogy hol áll az album a Co Lee életműben, végezetül arra lennék kíváncsi, hogy hol látod az alkotás helyét a piacon?

Az év lemezének tartom. Ez egy példaértékű munka, egy nagyon tudatos hip-hop lemez, amiből nagyon kevés van Magyarországon. Persze úgy is lehet tudatos lemezt csinálni, hogy autókról írsz meg pénzről, de itt azért nem erről van szó. Valódi földi és emberi problémákat fogalmazok meg földöntúli módon, ehhez pedig kell egy bizonyos tudatossági szint. Úgy gondolom, hogy a Promenade nagyon heavy anyag lett és ébredésre sarkall.

• Co Lee dupla lemezbemutató koncertet tart október 4-én és 5-én az Akvárium NagyHalljában. Az ötödikei alkalomra korlátozott számban még kaphatók jegyek, erre.

Fotók: Látos Márk