Őrült pörgés, súlyos riffek, a világűr legszéléig taszító összhangzás – ha három, első olvasatra talán túlzónak tűnő kifejezéssel kellene jellemezni a Satorinaut lemezét, minden bizonnyal ezek lennének azok. Az alkalmi zenésztalálkozókból kinőtt trió improvizatív, nyers erőben bővelkedő hangulatképei nem csak hozzák a space rockos szét- és elszállást, de egyben újra is értelmezik azt, az átgondolt post-rock dalszerkezetekkel együtt.

A két stílus együttes feltűnése nem véletlen, hiszen mind a space rock, mind a post-rock  – mondhatni, hagyományosan – az instrumentális zenét előtérbe helyező műfajok sorát erősíti, emellett mindkettőre jellemző az a fajta bravúros kísérletező hajlam, ami tudomást sem vesz sokszor a kreált stílusbeli határokról. Míg a space rock leginkább a pszichedelikus elemeket ötvözi, addig a post-rock az indie, a matekrock és a technikásabb „kemény” műfajok elegyét is hordozhatja, közös nevezőként pedig marad a rock, amiből a Satorinaut anyagára jutott is bőven – a lehető legjobb értelemben.

A lemez legfeltűnőbb pozitívuma a sajátos dinamikában keresendő: az öt dal úgy folyik végig egy órán keresztül, hogy egy szusszanásnyira sem engedi el a hallgatót. Ennek egyenes előzménye maga a zenekar összetétele, és a felvétel körülményei:

A lemez tulajdonképpen egy hosszúra nyúlt próbatermi improvizáció jól elkapott, egyetlen helyiségben történt megörökítése.

„Először a Keleti Blokkban jameltünk fél éve. Volt, hogy hajnali négyig a próbateremben játszottunk, voltak téli hetek, mikor munka után összegyűltünk az újpesti teremben egy-két hétig rendszeresen, de utána hónapokig nem. A stúdió pedig teljesen véletlen ötlet volt, szeptember hetedikén mentünk el Philipp Lászlóhoz (aki nem mellesleg régen a fantasztikus Böiler basszusgitárosa volt) az Abnormal Hangstúdióba. Nagyon szerettük, mert analóg pulton kever, ősi effektprocesszorokkal, szóval innen a király hangzás.”

 – mesélte Ambrus Bence, a zenekar gitárosa, a műfajról és a zenekari összetétel alakulásról pedig így szólt:

„A basszusgitárossal, Kránitz Robival a fő profilunk a Ten Years After, amit egyáltalán nem lehet ebben a zenében észrevenni: menő blues helyett pszichedelikus speedrock lett a végeredmény. És persze nagyon fontos volt a dobosunk, Megyeri Krisztián munkája, az ő játékára építettük az egészet.”

A lemez egyórás hosszához mérten a címadással sem fukarkodtak a tagok, A Micro Trip from the Studio to Outer Spaces and Beyond nevet viseli a hanganyag, aminek befogadásához és megértéséhez ad mankót a keletkezés körülményeinek ismerete:

Az öt dalt érdemes egy igen brutális iramban lenyomott live sessionként értelmezni, ami egy véletlenszerű örömzenének indult, és valahogyan pont egy stúdióban csúcsosodott ki, hatvan percen keresztül.

Az egész valamikor akkor fordul teljes abszurditásba, mikor végigpörgetve az öt felvételt rájövünk, hogy nem csak hangzatos szóvirág a hatvan percnyi csúcspont, miközben észrevétlenül suhantunk át a modern pszichedelikus hullám hangzásain és a kíméletlen zajorkánokon, némi virtuóz – de közel sem édesen nosztalgikus – kikacsintással a hendrixi időkre.

A maga nemében egyedülálló anyag magyar berkekben talán első ízben tesz próbát az űrkorszak visszaidézésére, hitelesen, és valószínűleg még csak véletlenül sem szándékosan. Ez az a zsigeri profizmus, ami áthatja és mozgatja a dalokat, és élteti az instrumentális space rock műfaját.

Reméljük, hogy akad folytatása ennek a vonulatnak, hiszen elkélnek a sztratoszférákból elcsent színek a hazai palettán, annál is inkább, hiszen színpadi körülmények között is minden bizonnyal hatalmasat fog ütni a Satorinaut által képviselt friss vonal, amit a közeljövőben remélhetőleg élőben is megtapasztalhatunk.