Erdős Júlia kétségtelenül ékes színfolt a budapesti metál- és punk színtérben, ugyanis nyugdíjba vonulása után úgy döntött, hogy ezentúl csakis a legvadabb koncerteket látogatja, és csatlakozik a koncertfotósok köréhez. Júlia arról mesélt nekünk, milyen 66 évesen az első sorból fotózni a Subscribe-ot, vagy Apey and the Pea-t követni minden koncertjére.

Mióta fotózol?

Baromi régóta, koncerteken durván hét éve. Alapvetően hét éve járok koncertekre, mert addig dolgoztam, és nem volt rá időm. Nagyon szeretem az embereket fotózni, imádom szemlélni őket. Nincs okostelefonom, nem bambulok ilyen masinákat, az embereket nézegetem mindenhol. Minél veszettebb valaki, annál szimpatikusabb.

Akkor értem már, miért koncerteken láttalak eddig fotózni.

Sok metálzenész nagyon konszolidált. Viszont punk koncerteken kevés a fotós, mert rettentően félnek. Én szeretem testközelből fotózni az embereket, nem 500 kilométerről hatalmas optikával. Szeretek közel menni. Persze nem mindig vagyok elégedett a fotóimmal. A napsütés jól jönne néha, de a koncerteken minden fekete és sötét, ráadásul ott a füst, minden fotós halála!

Mit dolgoztál anno?

Sok dolgot kipróbáltam, de leginkább a pultok mögött szerettem állni. Sokáig eladó voltam, raktárban is tevékenykedtem. Szeretek emberekkel foglalkozni. Persze ha újrakezdhetném, valószínűleg a fotózást választanám, mint fő hivatásom.

Hogy kerültél bele a metálos közegbe?

Az egyik gyerekkori barátnőm fia a Turbo zenekar vezetője, Dádó. Egyszer felhívott a csaj, hogy menjek el vele a bulira, és csináljak pár fotót. Eleinte furán éreztem magam, hiszen anno nem hallgattam ilyen zenéket, hangos volt. De aztán belemelegedtem, és egyre durvább, veszettebb zenéket szerettem meg. Az első koncerteken az ember egy kicsit visszafogottabb, kevésbé merész. A koncertfotózás és a zene olyan, mint a szex. Eleinte lájtosan vágunk bele a történetbe, de durvulnak a dolgok, és ahogy telnek az évek, csomó olyan dolgot is kipróbálunk, amire nem is gondoltunk volna. Ilyen a kemény rock, a hardcore, a punk, a sikoltozás, a hörgés.

Fiatalkorodban is sok koncertre jártál?

Érdekes módon nem. Aztán rájöttem, hogy nem halhatok meg úgy, hogy valamit nem próbáltam ki. Szóval járjunk olyan koncertekre, ahol fellökik egymást az emberek, és egymás képébe taposnak. Sokan mondják, hogy baszki, hogy bírod ezeket a durva zenéket. Az a helyzet, hogy egyre jobban. Ha ott vagy, nem a durvaságot hallod ki, hanem egyszerűen csak állsz, tátott szájjal, és érzed azt az energiát. És ez nem ott helyben ér el, hanem amikor hazafelé ballagsz.

Kik a kedvenceid?

Nem ismerem a zenekarok műfajait, és nem is érdekelnek. Csak az a fontos, hogy tetszik-e, és ha igen, meghallgatom. És teljesen más Youtube-on berakni valamit, vagy elmenni, és élően is megnézni. Nagyon önző vagyok zene terén, nem hallgatom meg azt, ami nem tetszik. Régen a nagy öregeket szerettem, Pink Floyd, Queen és a többi. Egy időben sokat jártam egy ezoterikus közösségbe, ahol ének nélküli, lazítós zenék szóltak. Ezeket hallgatom most is olykor otthon, jó háttérzene a képszerkesztgetéshez, ellazítja az embert. De ha koncert, akkor metál és punk. A legnagyobb kedvenceim egyértelműen Apey, a Subscribe, fiatalok közül Stubborn, Satelles, Petőfi, rengetegen vannak, éjt nappallá téve sorolhatnám. Apey áll legközelebb a szívemhez.

Hány koncertjükön voltál eddig?

Fogalmam sincs, az országban mindenhova elmegyek, ha tehetem külföldre is. Angliába nem tudtam, nyugdíjasként erre nem volt lehetőségem, de ahol tudok, ott vagyok.

Személyes kapcsolatot is ápolsz a zenészekkel?

Nem szeretek nyomulni. Ha valaki bejelöl, szívesen visszaigazolom, olykor megköszönik a fotóimat, de nem az a célom, hogy minél több zenészt ismerjek. Egyébként ezeknek a baromi nagy tudású emberek olyan jó lelkük van! Csak felnézni lehet rájuk. Persze néha hullámzó a zenészek hangulata, van, hogy elutasítóak, máskor meg nagyon befogadóak, örülnek nekem. Szerintem marha nagy teher van rajtuk, Apey-ék például száz éve zenélnek, és még csak most futottak be igazán. Ezt is meg kell szokni.

Kivel jársz koncertre?

Olyanokkal, akik elviselik, hogy ha odamegyünk a helyszínre, utána már csak a ruhatárnál találkozunk majd. Szeretek mozogni az emberek között, olyan helyre bemenni, ahova ők esetleg nem mernek.

Sosem félsz az első sorban a pogózó tömegben?

Nem. Ha valaki fél, ne menjen be, mert azzal úgyis történni fog valaki. Szerintem respektálják a fiatalok, hogy ott van ez az öreg spiné, és nem rúgnak fel, mert akkor ki csinál fotókat?

Van családod?

Persze! Már nagyon régen elváltam, de van egy lányom és egy fiam, és nagyon sok barátom, ha ők is családtagnak számítanak, nagy a család. És már nagymama is vagyok! A lányom egyébként régebben eljött velem pár koncertre, de a fiam rappet hallgat… Mi az, zene?

Hallottam, hogy tavaly még Az év rajongója díjat is bezsebelted a Gumizsiráf díjátadón!

Igen, halál ciki volt! Elbújtam, amikor Csongor Bálint bemondta a nevem, a barátnőm viszont kapálózni kezdett rögtön. Erre Bálint azt hitte, ő vagyok én, és felvitte a színpadra. Persze kiderült, hogy összekevertek bennünket, és odalökdöstek engem is. Én nem szeretek szerepelni, csak elbújok a fényképezőm mögött. Nagyon megtisztelő volt, de úgy égtem, mint a Reichstag. Ha elismerik a fotóimat, azt imádom, de egyszer a Sunset is felhívott a színpadra, hogy adjanak egy pólót, és akkor is próbáltam elrejtőzni.

Milyen visszajelzéseket kapsz a zenészektől, a közönségtől?

Mondják, hogy milyen jó, hogy ott voltam, és hogy én vagyok az egyetlen, aki oda mer menni hozzájuk, a képükbe mer fotózni. Ha egy jó fotó születik róluk, hálásak,

Milyen koncertre mész legközelebb?

Ezt nem tudom előre, hangulatfüggő. Bejelölök pár koncertet, és ha éppen olyan a kedvem, elindulok rá. Persze ezzel általában nincs gond.

• Júlia összes fotóját megnézhetitek a Facebook-oldalán.

Interjúfotók: Komróczki Dia