Van az emberben egyfajta elszántság, ha több ezer kilométernyi stoppolás után meglát egy olyan fesztivál line-upot, ami mellett nem tud elmenni szó nélkül. Így kezdődött az én történetem is a Zürich Openair fesztivállal, ami bár még mindig tart, nem voltam lusta bejönni egy belvárosi Apple Storeba, hogy az első napját már most elmeséljem nektek.
Azért jöttem Svájcba, hogy meglátogassam egy itt dolgozó barátomat, és néhány nagyszerű Baselben töltött nap után, tegnap átjöttem Zürichbe, mert tudtam, hogy aznap kezdődik A Fesztivál.
Az A Fesztivál, amely olyan fellépőket mutathat fel, mint Paolo Nutini, The Asteroids Galaxy Tour, Woodkid, MØ, Editors, Metronomy, Morcheeba, The 1975 és még sorolhatnám. Nyilván látjátok ti is, hogy az Openairnek a Szigettel kéne versenyeznie, ezért is volt fura, amikor szembesültem azzal, hogy szinte csak helyiek vannak, és csodálkoznak az emberek, ha angolul szólok hozzájuk.
Igaz, nem csak az angol volt a meglepő, hanem a jegyszerzési technikám is. Az eddig Svájcban eltöltött pár napom alatt szinte feléltem az összes pénzemet, de amúgy se tudtam volna kifizetni a nagyjából 50 ezer forintos bérletet. Ezért arra gondoltam, jelentkezek helpernek, mert napi pár óra szemétszedés megéri nekem az ingyen négy napos karszalagot, de már nem fértem fel a listára. Találtam ráadásul a földön egy tökéletes staffos jegyet, csak leszedték rólam, mert – ismét – furcsa volt, hogy külföldi vagyok, és nem tudtam hirtelen megnevezni egy helyet, ahol dolgoztam volna.
Amikor realizáltam, hogy egy napijegy árának a fele már megvan, lesz ami lesz alapon (és mert egy sátor és néhány ruha minden vagyonom, tehát technikailag hajléktalan vagyok) elkezdtem tarhálni. Kb. 10 perc után összehaverkodtam két sráccal, akik meglepően kedvesek voltak, megkínáltak vodkatonikkal, és felajánlották, hogy kipótolják a maradékot a jegyemhez. Erre nem is volt szükség, mert valahogy németül kialkudtak egy használt karszalagot egy üzértől 10 frankért (kb. 2500 forint), amely a feladatát tökéletesen ellátta. Sajnos nem vihettem be a fényképezőgépemet, ezért többnyire csak mobillal tudtam fotózgatni, de bent voltam. Emelkedett állapot.
Paolo Nutini koncertjére estünk be (sajnos lemaradtam a The 1975-ról), ami nagyszerű volt. Sokkal energikusabb és közvetlenebb volt, mint tavaly a Szigeten, és bár nem nagyon ismerem a zenéjét, nagyon tetszett, amit láttam tőle. A két srác persze totál be volt kólázva, főleg az egyiküknek nagyon mehetnékje volt az elektro színpad felé. Egy cigimárka nevével szponzorált színpadról beszélünk, amely előtt biztonsági őrök vannak, és személyit kérnek a bejutáshoz, bent pedig vágni lehet a cigaretta és szárazjég füstöt, felüdülésként pedig lehet cigarettát bányszni néhány klasszik játéktermi géppel. Furábbnál furább (feltételezem helyi) DJ-k játszottak, ezért inkább átsunnyogtam a kis színpadhoz.
http://instagram.com/p/sSEhmcx3kG/?modal=true
Paolo Nutini a nagyszínpadon volt, a Crystal Fighters pedig 11-kor kezdett a kicsin. A kettőt úgy képzeljétek el, mint a Sziget Nagyszínpadot és az A38 színpadot, csak mindkettő sokkal kisebb, az itteni sátorban pedig nem csak észrevehetően, de zavaróan rosszabb a hangosítás. Nemrég láttam a pop-folk bandát a Szigeten, szintén „a sátorban”, azonban a budapesti koncert sokkal jobban tetszett, mint ez. Úgy szól az a színpad, mintha egy csomó (vagy egy nagyon hangos) kazettás magnó hangszórója lenne a színpadon, ami remélem csak egy egyszeri malőr volt, mert túl jó bandák lépnek fel még ott a következő pár napban ahhoz, hogy ezt megengedhessék maguknak a szervezők.
Fura volt ennyi svájcival fesztiválozni, szinte egyedüli külföldiként. Az emberek nagyon kedvesek és mosolygósak elsőre, de inkább csak ezzel leplezik, hogy mennyire zárkózottak igazából. Bennem nem dolgozott a szintetika, a srácok még buliztak hajnalig, én belenéztem Netsky-ba, majd elmentem aludni. Most itt vagyok a belvárosban, a sátramat bent hagytam, jegyem még nincs mára, de számomra már nincs lehetetlen kihívás. Kívánjatok sok szerencsét, ha minden jól megy, holnap újra bejelentkezem.
