Kaliforniãban szerintem klassz dolgok tõrtēnnek a zenēvel. Egyre tõbb lenyūgozõ banda keveredik mostanãban lemezboltokba, meg lakókocsikba hogy aztãn a vilãgnak olyan bulikat ēs olyan zenēket adjanak, ami nem jõhetne jobbkor. Az utòbbi nēhãny hònapban kattantam rã az Allah-Las nevū los angelesi formãciòra. (Ejtsd: Állá-láz, semmi kõzūk a muszlim istenhez, a nevūk egy szòvicc inkãbb.)
A zenekar tagjai egy los angelesi nagylemezboltnãl dolgoztak az Amoeba Music-nãl, amikor lespanoltak, aztãn Kaliforniãban vagyunk egy pincēben amit valahovã a hegyek ēs az òceãn kõzē ãstak ki. Itt ãll õssze a zenekar 2008-ban ēs koncertezget a cityben, de nem vesznek mēg fel semmi zenēt amìg 2011-ben nem talãlkoznak Nick Waterhouseal akinek a kiadòjãnãl, az IL Records-nãl jelenik meg az elsõ kēt daluk, a ‘Catamaran’ ēs a ‘Long Journey’. Ezutãn ugyanabban az ēvben kiadtãk az elsõ self-titled nagylemezūket is.
Az elsõ lemez nagyon sikeres lett. Jõttek a rãdiòs jãtszãsok, top listãk, rengeteg bakelit lemez, ēs kazetta (!) eladãs, ēs persze nagy turnē, mielõtt ùjra stùdiòba vonultak volna hogy a mãsodik nagylemezūket felvegyēk.
A mãsodik albumuk, a Worship the Sun hangzãsa a abszolùt hū maradt az elsõ nagylemezūk hangulatãhoz. Ugyanaz a West Coast garãzs rock & roll, 12 hùros gitãrokon. Õsi-modern hangzãs, ezen kicsit tõbb latin perkãval, mint az elõzõn. A dalok itt is vãrosi sztorikròl, szēp lãnyokròl, napsūtēsrõl, szerelemrõl szòlnak. Olyan fajta cucc, amit akãr ìrhatott volna Mick Jagger is vagy Arthur Lee, vagy mindkettõ, de engem leginkãbb a The Byrds-re és kicsit a The Kinks-re emlékeztet az egēsz zenējūk. Az is biztos, hogy a legjobb filmzenēje lenne egy mēg meg nem rendezett, a „vilãg legmenõbb szõrfõs filmjēnek”, ēs
tõkēletes 40 perc lehet erre a lemezre kõrbeautòzni a Topanga Canyont.
Az egēsz egy tini szimfònia a naphoz, azoknak, akik beērzik az ēgitest ãldãsãt.
Az Allah-Las egy tūkõrnek mutat tūkrõt, egy vìsszhang vìsszhangja, egy pszichedelikus banda, nem a reverb pedãlok miatt hanem inkãbb attòl ahogyan ezek az egyszerū kis dalok olyanok mintha a vilãg tetejēn lennēnek eljãtszva.
(Ez Henri Gonzo, a Fran Palermo frontemberének első cikke a blogon. Kifejezetten kérte, hogy az ékezetes karatereket hagyjam így, és ez a jövőben is így marad. – a szerk.)
