Van-e élet a csoki és a szex után?
szeptember 13, 2013

Nagyon sajnálom, amikor egy elképesztően ígéretes banda egy-két szuper bemutatkozó EP után nem használja ki az idejét, és egy összecsapott, félkész bemutatkozó lemezzel próbálja magát megismertetni a szélesebb közönséggel. Nem ennyire sarkítva, de valami ilyesmi történt a The 1975-tel is. A brit banda négy EP után, szeptember 2-án adta ki az önmagáról elnevezett debütáló lemezét, mely máris az első helyen áll az Egyesült Királyság lemezeladási listáján.

Nem véletlen az azonnali siker, hiszen amíg a banda csak február környékén került be a szélesebb köztudatba (az előzményekről bővebben olvashattok a Keltető rovatunkban megjelent cikkben), az olyan dalok, mint a ‘The City’, a ‘Sex’ vagy a ‘Chocolate’ robbanásszerűen járták be a szigetországot, majd később az egész világot. A stílusukat könnyed, már-már poppos indie rock jellemzi, rendkívül intelligens gitár és szinti témákkal, de érződik némi igényes pop és R’n’B hangulat is néhány számon. Mindez ötvözve a pofátlanul karizmatikus frontember, Matthew Healy szövegeivel és erős vokáljaival egy könnyed, ám mégis jelentéssel teli, rádióbarát, ám nem kommersz zenét eredményez.

Igen ám, azonban a The 1975 albumot hallgatva egy kicsit olyan érzésem van, mintha a már említett kislemezekkel az összes töltényüket ellőtték volna a srácok, és a nagylemezt csak formális okokból jelentették meg. Például tudom, hogy monstanában nagyon divatos egy-két interlude-dal felturbózni egy LP-t, de sajnos esetünkben olyan hatást keltenek ezek a betétek, mintha csak a dalok számának és a lemez hosszának a növelése lett volna a cél. Ezen kívül az új számok közül csak néhány rendelkezik azzal az átütő erővel, amellyel például a személyes kedvencem, a ‘Chocolate’, egyedül a ‘M.O.N.E.Y.’ és a ‘Girls’ az, amit ki tudnék emelni a többi közül. Előbbi akár egy Justin Timberlake dalnak is elmenne, mondom ezt pozitív értelemben, míg az utóbbinál a könnyed, ám elkülönülő gitártéma, a visszafogott basszus, a csilingelő elektronika és a laza, pötyögős dob kiemeli az ének zsenialitását.

Mondanám még a ‘Talk!’ című dalt az érdekes, bontott ritmikája miatt és a ‘Heart Out’-ot a mérsékelten fülbemászó refrénje miatt, azonban a többi dal sajnos többszöri hallgatás után sem maradt meg bennem. Előttem van a tracklist, tudok puskázni, példuál az erősen Michael Jacksonos ‘Pressure’ sem egy rossz nóta, a ‘Settle Down’-t is el tudom munka mellé háttérzeneként hallgatni, de valahogy nem érzem azt, amit akkor éreztem, amikor megláttam a srácokat először, a BBC Radio 1 egyik, az MR2 Akusztikhoz hasonló műsorában. Egészen pontosan erről a videóról beszélek, mely után egy csapásra rajongó lettem.

Összességében ami a lemezt illeti: egy kicsit összecsapottnak érzem a végeredményt, holott tudom, hogy ennél sokkal több is lenne a srácokban – ezt végülis vehetjük jó hírnek és kezdhetünk reménykedni, hogy mihamarabb szállingóznak majd az újabb és újabb fantasztikus single-ök. De hogy ne engedjek el senkit rossz szájízzel: a srácok ősszel turnéra indulnak, egyelőre csak az Egyesült Királyságban, de valószínűleg jövő nyáron tiszteletüket teszik a nagyobb európai fesztiválokon is. A The 1975 mindennel együtt véleményem szerint a legjobb dolog, ami idén a brit zenével történhetett és már nagyon várom a folytatást.

A teljes lemezt ezen a linken hallgathatjátok meg!