12 év hallgatás, komor visszatérés

Cikk

április 28, 2015

Madácsi Dávid

145

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

2003-at írtunk, amikor a Think Tank, az utolsó Blur lemez napvilágot látott. Fiatalabb olvasóink számára mondom, ők írták a “Woohooo”-t, aminek a hivatalos címe ‘Song 2′. Damon Albarn énekhangja pedig a Gorillaz dalokból lehet ismerős. Na de ennyit a múltról, lássuk a fájdalmas jövőt!

A Magic Whip a zenekar életének nyolcadik mérföldkorongja, mely hivatalosan Április 27-én jelent meg. Megszokott, hogy a zenekarok már hónapokkal a kiadás előtt csepegtetnek slágereket, de egészen furcsa, hogy a Blur a tizenkét dalból, hetet kiadott előre, ha némelyiket csak időlegesen is. Az album borítót nagy valószínűséggel Albarn, néhol turné lemondással járó, hongkongi kiruccanásai ihlették, melyen a kínai “模糊 魔鞭” felirat a zenekar nevét és a lemez címét hivatott jelezni.

Az első szám, a ‘Lonesome Street’, mely pajkos kezdése után elkomolyodik, majd mély depresszióba zuhan. Aztán mégse, és ezt még kétszer. A végén a játékos rész és a fütyörészés egész vidám hangulatot ad így a dalnak. Legalábbis a többihez képest. A ‘New World Towers’ ezzel szemben már lassú, vontatott, de mielőtt unalmasnak titulálnánk figyeljünk fel azokra a szép megoldásokra! Nagyon örültem, hogy fuvolát is használtak benne, de kiderült, hogy szintetizátor csilingeli ki azokat a hangokat. Ez kicsit azért elszomorított, de így is elég komplex ez az elsőre egyszerűnek tűnő szám. A ‘Go Out’ az album egyik legslágeresebb dala. Pattogós, bólogatós, bár számomra túlságosan el van nyújtva a verze és a refrén. Valami pluszt vihettek volna bele, mert így a 4:40 hosszúság negyedik percénél már kissé unalmas a szitu. Szerencsére a bridge-outro egy picit dob rajta a végén. Az ‘Ice Cream Man’-ben úgy megtetszett a srácoknak ez a fura effekt, hogy addig tolják a füledbe, míg már kezdesz begolyózni. A refrénnél azért van időnk egy szusszanásnyi regenerálódásra. Mondjuk, ha nem lenne benne ez a furcsaság nem is lenne nagyon miről beszélni. A ‘Tought I Was A Spaceman’ egy depresszív, álmosító dal. Kell hozzá egy hangulat. Nekem ez a művészkedős, visszhangos, hozzáérek a húrhoz és hülye hangot ad ki dolog picit túlzás, viszont király a xilofon, bár sanszos, hogy szinti. A következő szám egy fokkal pörgősebb az előbbieknél, de ez jót is tesz a lemez ívének. Ami zavar az ‘I Broadcast’-ban, hogy az apró kis fillek és nüansznyi apróságok zsenialitásán kívül ez bármelyik rockbanda töltelék száma is lehetne. Ha nem ilyen “bugyuta” riffre alapoztak volna akár az új ‘Song 2’ is lehetne! Mit is mondjak a ‘My Terracotta Heart’-ról? Szomorú. Nem kicsit. Annyira, hogyha

egy cseresznyére lakozott tölgyfadeszkánál több érzelem szorult beléd meghatódsz, ha kifejezetten érzelgős vagy a szétolvadt szívedet a szemeden át sírod ki. 

A már előre kiadott ‘There Are Too Many Of Us’ a korong húzó számaként hivatott jelen lenni, mely szintén nem szivárványokról és pillangókról szól, ahogyan a cím is árulkodik. A fejemben valahogy egy fogolytábor fekete-fehér cseppet sem megnyugtató látványa ugrik be, pedig nem teljesen erről szól.

“There are too many of us
That’s plain to see
We all believe in praying
For our immortality”

A ‘Ghost Ship’ cím láttára azt hittem folytatódik a komorság, ám (lehet csak az imént hallott számok után) egy tengerpartra is eltudnám magam képzelni hallgatása közben. Kellemes, megnyugtató dal. A ‘Pyongyang’ ezzel szemben a már túlerőben lévő sötét oldalt képviseli. Az észak-kóreai városról elnevezett dal egészen apokalipsztikus képet fest. A végén a teljesen elborult billentyű kavalkád zseniális! Nagy váltással érkezik az ‘Ong Ong’ mely

őszintén szólva gőzöm sincs mit keres a lemezen, úgy kilóg az általam felfedezni vélt koncepcióból, mint IFA abroncs alatt a macskanyelv!

Ez a “nincs rossz kedvem, bár jó lenne ha itt lennél, meg amúgy is már be vagyok b*szva” feeling egészen furcsán elüt az album eddigi hangulatától. Zárásképp a ‘Mirrorball’-al, egy szomorú, de azért valahogy mégis reménytelibb balladával búcsúztatnak a srácok. Az album egyik legbefogadhatóbb és legjobb száma. Tetszetős!

Összefoglalva a Magic Whip a Blur rajongóknak nem lesz csalódás, hiszen hozza a több mint egy évtizede szünetelő, ám megszokott hangzást és kísérletezést, ami nekem is bejön! Amit hiányolok az picit több vidámság. Egy interjúnkban Dub Fx  beszélt arról, hogy azért ír általában vidám dalokat, mert szomorút könnyű, és így is elég lehangoló dolog van a világban. Hasonlóan vélekedek. Fel a fejjel, több pozitív energiát!

PLAYLISTEK