Tegnap visszajöttem Zürich belvárosába, hogy megírjam az első beszámolómat az Openair fesztiválról. Miután azzal végeztem, megnéztem az e-mailjeimet, ahol meglepetés fogadott, idő közben elfogadták a jelentkezésemet önkéntesként, küldtek egy jegyet, csak ki kellett nyomtatni és már bent is voltam.

Önkéntesként (azaz helferként) kötelességem napi hat órát dolgozni a fesztiválon, cserébe megkapom a négy napos bérletet, egy pólót, valamint 60 franknyi étel kupont, amiből bőven jól lehet lakni a fesztivál iroda kantinjában. Sajnos este tíztől osztottak be, azonban sikerült elcserélnem a műszakomat délután ötre, és kilenctől tartottam két óra szünetet, hogy megnézzem Woodkidet és az Editorst.

Az első feladatom a bejáratnál volt, én ellenőriztem az embereket, hogy van-e karszalagjuk, illetve hogy nem-e akarnak becsempészni piát, vagy más tiltott dolgot a fesztivál területére. Ha minden talált drogot elkoboztam volna, már drogbáró lennék, ha minden elkobzott piába belekortyoltam volna, akkor meg valószínűleg halott, de nagyon nem erőltettem meg magam, ahogy a többiek se.

Egy gyors vacsora után átnéztem a nagyszínpadhoz, ahol éppen Woodkid kezdett. Eszméletlen volt a koncert, a zene tiszta volt és óramű pontos, a vizuál pedig – a francia énekestől el is várható módon – elképesztő volt. A vetítés tökéletes szinkronban volt a lámpák fényével, amelyek nem engedték szabadon a néző tekintetét. Nézni kellett, mert annyira gyönyörű volt. Már az idei VOLT fesztiválon is feltűnt, hogy talán Woodkid az egyetlen mostanában futó élő produkció, amely ennyire odafigyel, és ilyen magas szinten meg is valósítja a vizualitás beemelését a zenébe.

Mielőtt átmentem volna az Editorsra a kisszínpadhoz, fel akartam tölteni az üvegemet vízzel. Megkérdeztem a helpdesken az egyik lányt, hogy ivóvíz jön-e a wc csapjaiból, amelyre az volt a válasz, hogy

„ez Svájc, akár a folyóból is ihatnál!”

Ezen jót röhögtem, majd átmentem az Editorsra. A brit bandát egyszer már láttam a Szigeten, bár akkor különösebben még nem kedveltem őket. Idő közben az In This Light And On This Evening című lemezüket rongyosra hallgattam, ezért nagyon kíváncsi voltam rájuk élőben. A hangosítás szerencsére sokkal jobb volt, mint előző nap, imádtam a sakál részeg frontember mozgáskultúráját és vicces volt látni, ahogy a tagok a hangszereken mászkálnak, azonban nem élvezhettem sokáig, mert indulnom kellett vissza további két órát dolgozni.

Szemetet szedtem. Ahogy az eszméletlen laza, berlini főnököm mondta,

„ez nem szexi, de valakinek ezt is meg kell csinálnia.”

Nem volt olyan vészes, összehaverkodtam egy szerb sráccal, aki szintén önkénteskedik az Openairen. Később megkérdeztem, hány küldöldi helfer dolgozik a fesztiválon, és megtudtam, hogy nagyjából húsz. Többnyire németek vagy osztrákok, de a szerb srácon és rajtam kívül van még egy amerikai is.

Nem volt valami erős nap a tegnap, a 30 ezres maximum látogató szám fele jó, ha megjelent, köszönhető ez a még helyi mértékkel is drága jegyáraknak. (Négy napra valamivel több, mint 50 ezer forint.) Deadmau5 ugyanolyan szar volt, mint a Szigeten (ezúton is elnézést az EDM szerelmeseitől, de ha nem tűnt volna még fel, ez nem a ti blogotok), majd a karcsú tömeggel együtt én is kicsekkoltam, és visszavonultam a sátramba.