Feltámadt a halálból a magyar underground!
november 11, 2014

A pénteki Middlemist Red lemezbemutató mérföldkő volt a zenekar életében. Alig egy éve készítettük velük az első, bemutatkozó interjúnkat, múlt hét végén teltház előtt mutatták be debütalbumukat az A38 hajón. A koncert után, az afteron beszélgettem a Run Over Dogs frontemberével, Szaszával, akinek az alaptézise az volt, hogy nem csak a banda életében, hanem az egész magyar underground színtér számára is jelentős esemény volt ez a koncert, és aztán olyan szépen összefoglalta és szavakba öntötte az én fejemben is kavargó amorf gondolatokat, hogy másnap meg is kértem, írjon róla nálunk vendégszerzőként egy cikket. Az ő szavait olvashatjátok tehát alább. Vélemény!

Pénteken azt éreztem, hogy itt van egy hely, ami első ránézésre egy isten háta mögötti falu utolsó talponállója is lehetne, mégis olyan arcokkal van tele, akik a budapesti underground újjáéledésében meghatározó szerepet kell, hogy játszanak. Nagyon menőnek éreztem a szitut, hogy ezeket a srácokat sokkal inkább motiválja a zene, mint hogy élén van-e az ing, meg nincs-e para a séróval, úgyhogy egy igazi farmerkabátos revolutiont vizionáltam péntek este a Nagydiófa utcába, a Beat on the Brat elé. A buli apropója a Middlemist Red A38-as bulijának afterpartyja volt, és a koncertet, az aftert, a pultban álló tulajdonost, Lévai Jánost (többek között Gumipop, Dj Gasman), meg az afteron dj-ző két srácot (Dávid és Domonkos, ha jól emlékszem) összevetve azt éreztem, hogy

az elmúlt 2 és fél, 3 év csendje után valami végre elkezdődött.

2008-ban, mikor 18 évesen Budapestre kerültem, bár még nem számított külföldi mércével ennyire kúl városnak, mint ma, mégis érződött egy intenzív, nyugatra mutató mocorgás a klubokban, az utcákon. Egyre többen kezdték/kezdtük észrevenni, hogy bőven többek vagyunk az eddig kifelé ismert, unique jellemzőknél, minthogy szép a város, olcsó és finom a kaja, meg hogy itt vannak a világon a legtutibb csajok. A fejlődésben persze meghatározó szerepet játszott, hogy rákaptunk a kinn akkor már régóta dübörgő MySpace-re, ami első külföldi social mediaként közelebbivé, és személyesebbé hozta a nyugatot, vagy, hogy a Mellesleg.hu helyett már a YouTube-ról streameltük a klipeket, mindezek mellett pedig oroszlánrészt vállalt a zenei, és a kulturális élet megújulásában a Petőfi Rádió 2007-es arculatváltása. Bár már a 2000-es évek közepén beindult egy újfajta dudorgás, mégis többek között ezen tényezők hatására újra menő lett koncertekre járni. Az addig a 80-as, 90-es évek klasszikjával operáló zenegépek elkezdték befogadni az újhullámot, nekem pedig 18 évesen minden esélyem megvolt, hogy akár hétfő este egy fasza buliban pörögjek, amíg csak bírom. Dübörgött a Gumipop, meg a Tesco Disco, a hírekben azt olvastam, hogy a The Puzzle útjait Alan McGee (menedzser – Oasis, The Libertines, Primal Scream stb.) egyengeti Angliában, közben pedig Budapesten bármelyik klubot telirakta a The Kolin, a The Moog, vagy az EZ Basic, akik mellett törtetett a Jacked, a The Pills, meg a többiek.

full

The Moog koncert a time stamp szerint 2005-ből. Forrás: The Moog Myspace, mert az olyan autentik’ – a szerk.

Aztán 2010-re az indie téma, vele együtt az angolul éneklő zenekarok iránti megőrülés, és egy rövid underground korszak láthatóan lecsengett.

Az élőzene 2010-ben érzésem szerint kiesett a pixisből, legalábbis underground szinten meglehetősen kiábrándító volt a helyzet, döglődtek, elfogytak a tökös, újat hozó, fiatal zenekarok, nem jött a hullám, amire fel lehetett volna ülni. Ennek ellenére Budapest a bárok szintjén (sajnos, ám értelemszerűen nem élőzenei profilú bárok) olyan virágzásnak indult, hogy egy szempillantás alatt a külföldiek paradicsomává nőtte ki magát. A város tökéletesen kiszolgálta azokat a nyugati arcokat (főleg fiatalokat), akiket picit hátba vágott a válság, de egy gyönyörű, éjszakai élet szempontjából rohamosan fejlődő, mégis olcsó partyvárosban akarták elkölteni a pénzüket. Mi is egész gyorsan felvettük a tempót, nem mondhatjuk, hogy a Gozsdu Udvar, vagy a Kazinczy utca csak egy turistahajhász, méregdrága gyűjtőpont lenne, sőt. Ezen bárok mintájára jobbnál helyek jelentek meg, vagy váltak népszerűvé, amik otthont adnak egy csomó ötlet megszületésének.

A 2010-es évet követő két és fél, három év kuss után a pezsgés, vegyülés hatására Budapest újra egy inspiratív várossá vált, amire lehet alapozni.

Egy barátom azt mondta nemrég, hogy „nézz végig a belvároson bazdki, mindenki osztja, hogy nincs lóvéja, aztán a hét második felében 40 percbe telik, hogy végigsétálj a Kazinczyn… Ezek az emberek mind valami happeningre vágynak!”

Bár még azt érzem, nem melegedett be igazán a szitu, de az a 7-8 évvel ezelőtti mocorgás, amit korábban említettem, zenei téren egészen hasonló volt a mostanihoz. Magyarország sajnos nincs abban a pozícióban, hogy beleszóljunk az ízlés, a divat szabályaiba, de kissé lemaradva nagyon szépen meg tudjuk lovagolni az új trendeket. Ezt a mostani helyzetet ezért is lehet párhuzamba állítani a 2006, 2007, 2008-as évekkel, hiszen az az indie generáció, aki akkor a Corvintetőn, meg a Ráday Klubban hajnalig pattogtatott Gumipop és Tesco Disco rendezvényeken, ha az Egyesült Királyságba születik, ugyanezt 5 évvel hamarabb kezdi The Libertinesre, majd Babyshamblesre, vagy Kasabianre. Tavaly világszerte az egyik legmenőbb headlinerré avanzsált a The Black Keys, vagy a Queens of the Stone Age (megjegyzem, az USA-ban már évek óta a topon vannak), akik hatására külföldön már egy jó ideje temérdek olyan zenekar kezdett felnőni, akik ezt a fajta pure rock n rollt, táncolható, szexi, pszichedelikus, odabaszós gitárzenét kezdték játszani. A stílus végre itthon is népszerű lett, a fiatalok szépen elkezdtek lecsorogni a klubkoncertekre, és szerencsére egyre több helyre beavászkodott a műfaj. Mióta zenélni kezdtem, mindig szentül meg voltam győződve, hogy a velem egykorú, 80-as vége, 90-es elején született generáció (legalábbis annak igen magas hányadának) füle az akkor tomboló zenei fosömleny miatt sosem fogja befogadni az amerikai/brit stílusú, hangszeres zenét, azonban jelen helyzet szerint, szerencsére ezen álláspontom bukni látszik. Az idei, Nagyszínpad elnevezésű versenyt például egy kiváló kezdeményezésnek tartottam arra, hogy az élőzene egyáltalán bejusson a háztartásokba, és bár az elképzelhetetlen pénzhalmokkal megtámogatott falunapok hada, és az X-faktor még nagyon sokáig győzedelmeskedni fog a kreativitás fölött, jó lenne még több ilyen próbálkozást látni.

(Itt jegyezném meg, hogy az említett kertévés tehetségkutató bármelyik nyertese/döntőse egy 30 fős éttermet is csak nyögve tudna megtölteni, míg egy Irie Maffia vagy egy Punnany Massif minden nyáron csinál három teltházat a Parkba. Talán van még remény. – a szerk.)

Az, hogy a mostanra egyre inkább elterjedt gitárzene éllovasa az Ivan & the Parazol, teljesen világos, és elvitatni tőlük nem lehet. Bízom viszont abban, hogy a közönség minél több angolul éneklő zenekart fog megkeresni, megszeretni és végre mindörökre eltűnik az a beidegződés, hogy Magyarországon csak magyarul szabad énekelni, meg hogy kell valami 16bites hangzás a zenédbe, ha jót akarsz… faszt, nyissunk már légyszi! A Run Over Dogs-zal 2014 elején nyomtunk egy csodálatos nyugat-európai turnét (Anglia, Németország, Franciaország, Svájc, Csehország), ahol az emberek megmozdultak a zenénkre, és mikor a koncert végén kértem egy hangos tippet, hogy szerintük honnan jött a zenekar, azt kiabálták, hogy UK, meg London.

(A turné után készítettünk egy interjút a kutyákkal, melyben még több sztorit mesélnek Szaszáék az útról. – a szerk.) 

Annyi pozitív élmény történt, hogy mostanra első kézből láttam, hogy az a tipikus riogatás, miszerint „ha kimész, ott úgyis látni fogod, hogy mennyivel szarabb vagy, mint bárki Európában” kurvára nem állja meg a helyét, sőt.

Ez a mondat nem áll meg azóta, hogy magyar zenekarok emlékezetesen fasza bulikat tesznek oda külföldön,

hogy a Bohemian Betyars világzenei színtéren a legnagyobb spanyol fesztiválokon játszik, vagy, hogy a Middlemist Red száznyolcvanakárhány nemzetközi banda közül megnyeri a Deezer Young Guns versenyét. Egyébként meg csak meg kell hallgatni egy-két, még angolul megírt Blahalouisiana számot, vagy a frissen debütált Puma Danger EP-jét, és nem is kellenének szavak, hogy mindenki megértse, miről megy itt a témázás.

Természetesen nem érdemes hergelni magunkat, hiszen a magyar zeneipar még nagyon sokáig nem kerül egy súlycsoportba az angollal, vagy az amerikaival (legalábbis itthonról biztos nem), viszont a zenei importlistán úgy gondolom, egyre inkább kúszik felfelé Budapest. Egyelőre ez egy pislákoló fény az alagút végén, mivel nyugati kollégáink nem éppen elhanyagolható meccsekkel (meg pénzzel, odafigyeléssel) alapozták meg jelenlegi sikereiket – Ramones vs. Sex Pistols a 70-es, vagy akár a grunge vs. britpop a 90-es években -, és nehezen engedik el az örökös figyelmet. Amit pénteken láttam, az viszont egy igen bíztató előjele volt annak, hogy juthat egy szelet a tortából, és hogy a fiataloknak, akik minőségi, élő rockzenére kíváncsiak, Budapest újra egy létező alternatíva.

Írta: Czeglédi Szabolcs, a Run Over Dogs énekes-gitárosa
Szerkesztette: Kocsis András
Címlapkép: Komróczki Dia