A rabszolga-felszabadítást követően sok viszontagsággal kellett megküzdeniük az Egyesült Államokbeli fekete közösségeknek. A XIX. század végén alakultak meg az első „juke jointok” a Mississippi deltájánál. Mivel a feketék ki voltak tiltva a legtöbb fehérek látogatta intézményből, ezekben a városszéli viskókban, sokszor magántulajdonú házakban tudtak összegyűlni, szórakozni, eleinte csak szombat esténként. A „juke jointok” ételt, italt, szerencsejátékokat és táncolási lehetőséget kínáltak vendégeiknek, az improvizatív blues zenék otthonai lettek. Ezen közösségek szellemiségét kívánják feltámasztani Sam Redbreast Wilsonék – mégpedig eredménnyel!
Danny Bain 2010-ben érkezett a nagy sósvizen túlról hazánkba, egy rutin csavargás alkalmával, mára pedig már családot alapított. Még 2015-ben a Mookie Brando and the Second Cousins-szal léptek fel Budapesten, amikor Sam felfigyelt rá. A Juke Joint korábban is létezett, de ekkor nyerte el jelenlegi formáját. Még ebben az évben ki is adták első albumukat, a Hillstomp Boogie-t, amelynek keverését, csakúgy mint a mostaniét, Marek, a basszusgitáros csinálta. Az új lemezről, a Swampside Crawlról kérdeztem őket:
Milyen nehézségei voltak a lemez elkészítésének?
Danny (dob és egyéb csörgő-zörgő dolgok): Hosszú időbe telt felvenni az anyagot. A kreatív munka volt a legkönnyebb része a dolognak, a konkrét felvételek nem vettek sok időt igénybe, de ezt a három embert összeszervezni szinte lehetetlen volt. (Mondja Danny másfél éves fiával a karján.) Ez az egyik oka, hogy „swampside crawl”-nak neveztük az albumot, olyan lassan haladtunk vele, mintha a mocsárban kúsztunk volna.
Sam (gitár, ének): A legnagyobb kíhívásnak azt látom ebben a műfajban, hogy az ember hozzá tudjon adni valami értéket a már meglévő közöshöz. Vegyük például R. L. Burnside-ot: ő ugyanazokat a számokat játszotta, mint mindenki más, úgy, ahogyan egyébként senki más. Az igazán nagyok mind jól elkülöníthető alakjai a stílusnak. Ennél a lemeznél már sokkal tudatosabban figyeltünk arra, hogy valami igazit adjunk saját magunkból, amellett, hogy benne maradunk a tradícióban. Meg is találtuk a saját groove-unkat.
Danny: Ez a hillstomp boogie blues! Ez egy gyors, táncolós groove, a ’Sally Baby’-vel már az első albumon megjelent. Az új lemezen azonban már lassabb számok is vannak. Egymás között csak „swampy groove”-nak hívjuk ezt a lassú, ragadós, nehéz lüktetést. Kihívás igazán lassan és hosszan játszani.
Sam: Bizony, nem kis feladat egy nyolcperces, egyakkordos számot úgy megcsinálni, hogy mindvégig izgalmas legyen a hallgatónak!
Történt valami érdekes a felvételek során, amin esetleg röhöghet az olvasó?
Danny: Kitalálhatunk valamit!?
Sam: Á, ez blues, nem a nevetésről szól! Nekünk egyébként nagyon izgalmas volt a felvétel. Egyes számokhoz szekrénybe tettük a gitárerősítőket, hogy át tudjuk adni a „juke joint”-ok zsúfolt, apró tereinek összenyomott hangzását.
Danny: A mi zenénk hangulatához hozzátartozik a közönség is, teljesen más egy üres teremben felvett hanganyag. Azt gondolom, sikerült elérni, hogy ugyanúgy szóljunk az albumon, mint ahogy élőben. Albumot készíteni másfajta művészet, mint koncertezni. Ha úgy vesszük, a legtöbb album egy hazugság. Mi megpróbáltunk a lehető leghihetőbben hazudni.
Sam: A „swampy” számokhoz pedig a fürdőszobát használtuk, ezzel egy teljesen lehetetlen hangzást elérve – pláne, hogy maxra lett tekerve a reverb.
Danny: Swampy!
Sam: Egyébként az album egy kapcsolat történetét meséli el, a megismerkedéstől a szakításon át a feldolgozásig. Végül úgy döntöttem, nem ez alapján rakjuk sorrendbe a számokat. Nem akarom ráerőltetni senkire a saját értelmezésemet, mindenki úgy rakja össze a sztorit, ahogyan szeretné. Az viszont koncepció volt, hogy nem írom le a szövegeket. Ha elfelejtek egy sort, akkor valószínűleg jobb is, hogy nem emlékszem rá. Így megmaradtak a dalok képlékeny mivoltukban. Tudom azt, hogy A-ból B-be akarok eljutni, de ezt minden alkalommal máshogy teszem. Ugyanez ment a Juke Jointokban is. Így történt az, hogy amikor mégis leírtam az egyik szám szövegét, rá kellett jöjjek, hogy csupán négy soros.
Danny: Az nem baj! Ez nem magas művészet, ez blues; ha pár sort ismételgetsz, attól még autentikusabb is.
Nem bírom megállni, a saját véleményemmel is traktállak benneteket. Jó párszor láttam már a srácokat fellépni, és mindannyiszor önálló életre kelt a lábam. Igazi táncmulatság ez, rendkívül őszinte és önfeledt légkörrel. Első lemezüket személy szerint rongyosra hallgattam.
- Album release buli február 8-án, csütörtökön lesz Mika Tivadar Mulatóban!
Szerző: Kutya
