Mi volt előbb, a dal vagy a vers?
június 16, 2013

Hogy divat-e manapság olvasni, lerágott csont. De hogy mennyien ismernek ma is élő alkotókat, az talán kevésbé. A Rájátszás nevű kezdeményezésnek egyik célja, hogy népszerűsítse a kortárs irodalmat, annak is a szebbik végét. És hogyan akarja ezt elérni?

Adott hat irodalmár és öt zenész. Mindegyik él, és a maga szakterületén elismert. És egy központi figura, Valuska László közbenjárásának hála ez a tizenegy ember egy légtérbe került, és együtt kezdett el dolgozni. A költők hozták verseiket, és figyelték, ahogy a zenészek dallamot adnak alájuk, és a versből – rövidebb úton, mint gondolnánk – dal lesz. Majd a költő választ egy dalt a zenésztől, és új szöveget ír hozzá. És a magyar alternatív zene máris két új dallal gazdagodott.

A koncertnek indult kezdeményezés odáig jutott, hogy az idei Könyvfesztiválra kiadtak egy CD melléklettel ellátott könyvet, mely tizenhét dal eredeti, és átírt szövegét tartalmazza. A résztvevők tábora lassan bővül, és a folyamatos koncertezés mellett – állítólag – készül a folytatás is. A művészek pedig immár nem kisebb nevek, mint Beck Zoli (30y), Kardos-Horváth János (Kaukázus), Kollár-Klemencz László (Kistehén), Másik János és Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven) zenészek, és Erdős Virág, Háy János, Grecsó Krisztián, Karafiáth Orsolya, Kemény István és Szálinger Balázs költők. Talán sokan a homlokukra csapnak, ha elárulom, hogy az ‘Ezt is elviszem magammal’ című „sláger”, az egyik Rájátszás koncerten indult világuralomra törő hadjáratára, mikor Erdős Virág a saját verséhez kezdett pötyögni a szintetizátoron.

Az idei Könyvhéten ingyenes koncertet adott három alkotópáros, Szálinger Balázs és Szűcs Krisztián, Karafiáth Orsolya és az itt bemutatkozó Takáts Eszter, valamint Grecsó Krisztián és Kollár-Klemencz László. Egy írónak, költőnek ritkán van alkalma színpadra kerülni, de ha mégis elvállal egy beszélgetést vagy felolvasást, az első sorban „csápoló” nyugdíjasok akkor sem keltenek túl nagy koncerthangulatot, így a viszonylag új közegbe helyezett irodalmároknak meg kell küzdeniük egy olyan közönséggel, akik alapvetően egy koncertre érkeztek. Ezt mindenki máshogy kezeli, van, aki gitárt ragad, és lelkes vokalistává válik, van, aki a kínjában a kottákat rendezgeti, de az eredmény mindenképpen vicces és rendhagyó. A komikus közbeszólások, Karafiáth Orsolya „jelmezei” és a közhiedelemmel ellentétben humort igen közelről ismerő művészek nagyon jó hangulatot teremtenek, és az egyszerű hangszerelésnek (koncerten csak gitár, maximum szintetizátor) köszönhetően igazi tábortűzi hangulatot sikerül teremteni.

Abból, hogy senki nem veszi magát túl komolyan, de azért mindenki érti a maga dolgát egy igen érdekes öszvér születik. A könyv igen hosszan taglalja zene és szöveg kapcsolatát, de mondjon bárki bármit, a színpadon nagyon is működik minden, és ezt az egyre növekvő rajongótábor is jól mutatja…