Kikeltető PÉNZ
Pohoda: “Ide tényleg zenét hallgatni járnak az emberek”

Pohoda: “Ide tényleg zenét hallgatni járnak az emberek”

Sokan hasonlítják a szlovákiai Pohoda Fesztivált a Szigethez, hiszen az ország legnagyobb fesztiválja, korrekt húzónevekkel, ezernyi különféle programmal, beszélgetésekkel és nagyon sok reklámmal. Pedig alapvető különbségek vannak a kettő között: előbbin a többség nem a Color Party-szerű dolgokra, nem egy életérzésre, hanem a koncertekre kíváncsi. Sokkal több a szlovák, mint a szigeten a magyar, olcsóbb, sokkal kevesebb dísz van, az egész egy sziget helyett egy reptéren található, és sokkal rövidebb is. Sőt, rövidebb a másik két „nagy fesztiválnál”, a Voltnál és a Balaton Soundnál is – mindössze három napos.

Ezenfelül pedig már az első napon érezhető volt, hogy Szlovákiában mennyire össztársadalmi eseménynek számít a Pohoda Fesztivál.

A SZAKADT TECHNÓSTÓL A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKIG

Talán a legjellemzőbb különbség a két esemény között, hogy a Pohodának még mindig más a struktúrája: sokkal inkább hasonlít a híresebb nyugat-európai fesztiválokhoz, mint a szétdekorált, három vip-el rendelkező nagy magyar rendezvényekhez. A híresebb honi fesztiválok általában gyönyörű helyszínnel vannak megáldva (völgyek, folyópart, tópart, vagy ezek kombinációja), de itt – hasonlóan a Glastonbury-hez vagy a Rock am Ringhez – egy hatalmas, részben leaszfaltozott tisztáson történik az egész, amit az év többi napján másra használnak, jelen esetben reptérnek.

Viszont nincs sár (ellenpéldának itt a Glastonbury vagy a Roskilde), nincs por, viszonylag nagy a tisztaság és rengeteg a Toitoi. Számítani lehetett rá, hogy a környezet és a designelemek nehezen lesznek a Bánkitóhoz vagy a Szigethez hasonlíthatóak, de a repteret körülvevő dombok fantasztikusan néztek ki, különösen hajnalban. Ugyanígy a rengeteg zászló, az egész pofásan kialakított, fényes chillsátrak és a koncerthelyszínek is szépek lettek. Bár tömve volt minden reklámmal és ott volt az obligát óriáskerék is, ezek nem számítottak annyira zavarónak. Ugyanis iszonyatosan sok szabad hely maradt:

Bár a fesztiválra már egy héttel a kezdete előtt kitették a “megtelt” táblát, mégis egy másfél focipályányi szabad tér volt péntek este, aminek következtében akárhova el lehetett vonulni csöndben és nem bömbölt mindenhonnan a zene.

Egy idősebb fesztiválozó elárulta, hogy itt általában a közönség 70-80 százaléka szlovák, de teljesen hihető lett volna, ha azt mondja, hogy 98.

A Pohoda ugyanis a Felvidék egyik legfontosabb eseménye lett az idők során.

Ezt az mutatja például, hogy az egyik legnagyobb szlovák újságnak külön sátra volt, emellett a legnagyobb szlovák napilap, a Dennikn pedig külön újságot adott ki a fesztiválra, ahol Zuzana Čaputová köztársasági elnök köszöntötte az olvasókat. Utóbbi tiszteletét is tette egy beszélgetés erejéig.

Érdekesség, hogy magán a fesztiválon milyen magas a babakocsik száma.

Kürölbelül minden sarkon látni lehetett tíz babakocsit toló anyukát vagy apukát. Ebből a legviccesebb jelenet akkor kerekedett, amikor egy nő betolta gyerekét a Death Grips pénteki koncertjére, mintegy húsz méterre a színpadtól, ahol éppen többezer ember és a fellépő rapper teli torokból üvöltött.

Fura volt látni továbbá azt is, hogy az egészen kicsi gyermekektől kezdve az idősebb, szlovák, „Szlovákia-pólós” fószereken át, a családapákon és anyákon keresztül, egészen a hasitasis techno rajongókig mindenki mennyire jól megfért egymás mellett.

“Ide tényleg zenét hallgatni járnak az emberek”

– ezt egy lány említette még az oda fele vezető vonatúton, aki elmondása szerint már ötször volt a fesztiválon.

Igaza lett: a közönség egy jó része a headlinerek után elindult lefeküdni vagy haza, és bár távolról sem ürült ki a fesztivál, mégis érezhetően mérséklődött a tömeg, különösen a nagyszínpad előtti térben. Ennek természetesen nem kéne kultúrsokknak lennie, de most őszintén, tízből hány ember jár főként csak azért a Balaton Soundra, hogy életében először láthassa élőben Alesso fellépését? Vagy Szigetre, hogy meghallgathassa a Chainsmokers mixeit? Vagy Bánkitóra, hogy láthassa az Ivan & The Parazolt?

BIOLÓGIAI CSODA ÉS A MŰVÉSZNŐ

Maga a line-up nem ütötte meg a Sziget szintjét, mégis egy közepes magyar fesztiválhoz képest összehasonlíthatlanul színvonalasabb lett. A Death Grips eddig például Közép-Kelet-Európa közelében sem nagyon volt, de elhívták a kontinensre szintén nem mindennap jövő, épp világturnéján lévő Roots-ot, főfellépőnek pedig Liam Gallaghert, Lykke Lit, Mac DeMarcot és a nemrég Budapesten is koncertező Charlotte Gainsbourgot is.

A fesztivál befejeztével megállapítható, hogy ő, illetve a kaliforniai Death Grips emelkedett ki legjobban a fenti mezőnyből.

Kezdjük Charlotte Gainsbourggal: a francia-angol színész- és énekesnőnek fél karrierje abból ált, hogy kilépjen apja, Serge Gainsbourg árnyékából. Ez legkésőbb a 2000-es évek végére jött el az IRM c. című nagylemezével és a Lars von Trier-filmekben nyújtott teljesítményével. Apropó Lars von Trier: érdekes összehasonlítani, hogy az Antikrisztusban és a Nimfomániásban látható világgal és az általa megformált filmbéli szerepekkel mennyire áll párhuzamban a zenéje: a kissé elfáradt dream pop alaphangulata hasonló tőről fakadhat, mint mondjuk a Nimfomániás-beli karaktere, viszont a számok közepére és végére majdhogynem az ellentéte lesz Trier filmjeinek. Emelkedett, szinte boldog, titokzatos világgá alakul át:

A trencséni koncertjén például a számok közepén a dinamikusabb zongorás részek és groove-ok olyan alaphangulatot biztosítottak, hogy az ember teljesen elfelejti, hogy ez a 47 éves nő apja árnyékában, nővérének tragikus halálában edződve küzdötte fel magát ide, és arra tud gondolni, hogy ő lehet a világ legnyugodtabb embere.

A sztereotipikus nagybetűs Művész, aki zongorájával csak tovább akar táncoltatni abban az álomvilágban, ahova bezár téged (vö: a képen látható színpadi vizualizációval) egy marhanagy, fényes, gyönyörű szobába, ahonnan pedig nem is akarsz kijönni, mert kedvedre dülöngélhetsz, szomorkodhatsz, álmodozhatsz, és akár mosolyoghatsz is, mint a hülye, mert nem kell törődnöd semmivel.

A Death Grips, ha lehet, ennek a tökéletes ellentéte. A rapduó egy óra tízperces koncertje minden volt, de nem kedves, nyugodt dream- és indie pop. Elsősorban annyi volt leszűrhető az egész buliból, hogy

a frontember, MC Ride, nem ember, hanem valami egészen más. Ugyanis olyan nincs, hogy valaki folyamatosan, két korty vízzel a hasában, több mint egy órán keresztül tudjon üvölteni, ugrálni, megszakítás nélkül.

Ismerőseim, akik voltak már a koncertjükön, anekdotikusan mesélték többször is, hogy ők sokkal előbb elfáradtak a közönség soraiban, mint a rapper, és hogy ez vajon milyen emberi, szakmai és biológiai jelentőséget sugallhat. Semmi szünet, semmi monológ, semmi „hogy vagy Pohoda?!”, „Camon Trencin” vagy „feels great to be here”. A számok szünet nélkül váltották egymást, a végén pedig nem volt ráadás, nem volt elköszönés, utolsó utáni szám, hanem MC Ride szimplán lesétált a színpadról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne pár ezer ember elé felmenni, ivás nélkül 70 percig üvöltözni, rappelni, aztán hazamenni.

Negatívumként annyit lehetne felhozni, hogy – bár tény, általában nem a bársonyos dallamokért szereti az ember a Death Grips-et – , de a színpad hallgathatósága hagy némi kívánnivalót maga után: a dobot néha lehetett hallani, néha nem, a szöveget pedig általánosságban elnyomta a többi hang. A számok jó része rendben volt ilyen szempontból (mint a ‘Get Got’ ), de például a ‘Fever’-nél, ahol a bejövő dallamok hangsúlyosabbak, már főleg csak zajt lehetett érzékelni és, hogy MC Ride néha rappel rá valamit, vagy azt üvölti, hogy „fever”.

A hangosítással a legszembetűnőbb probléma a nagyszínpadon helyet kapó Mac DeMarco fellépésén volt. Mintegy 20 méterre álltam a színpadtól, amikor egy csapat tőlem pár méterre olyan hangosan kezdett beszélni, hogy az konkrétan zavaró volt, mert nem hallom rendesen a koncertet. Pedig a kanadai énekest fantasztikus volt nézni. Majdhogynem egy perfomansz lett az egész show: szinte végig sörözött, cigivel a szájában gitározott körülbelül fél percig, hülyeségeket kiabált a mikrofonba, majd az egész koncertet egy hosszú hastánccal és hatalmas ugrással fejezte be.

“Get to the chopper!”

– ordította például két szám között Arnold Schwarzenegger elmémesült mondatát, amikor egy helikopter szállt fel a színpadtól nem messze és egy odaerősített kötél végén egy ember szállt utána a levegőben. A közönség viszont elég hálásan reagált: meg sem telt a színpad előtti hatalmas tér, viszont az ott álló-ülő embereknek láthatóan nagyon bejött a kicsit betépett kanadai srác, aki egy gitárral meg egy kocsival nyakába tudja venni a világot, miközben úgy széténekli az agyadat, hogy vigyorogva távozol – akkor is, ha nem szereted annyira a beszívott, lo-fis, jangle-ös, lassú popzenét.

AHOGY ÉRZED

Nem kizárólag a fenti bulikért éri meg eljönni a Pohodára, de talán az egyik legfontosabb szempont, hogy az ember kevesebb mint 33 ezer forintért találkozik ilyen fellépőkkel.

Ezek élvezeti értékét még a koncertjét az utolsó órákban lemondó Lykke Li, az angol feliratok hiánya, továbbá a kajaárak sem csökkentik. Utóbbiakkal mellesleg nem volt különösebb baj, csak zavaró szembesülni azzal, hogy 6-7 euróból egy szegényes tál rizs és szósz telik ki. Az ízekkel persze nem volt probléma, és ennél egy picit kevesebből egy egészséges adag hamburger is kijött, sőt, körülbelül két és fél euróból lehetett venni nagyon nagy, nagyon laktató, ám végtelenül olajos röstit is.

Alkoholok terén kissé barátibb volt a hely: a körülbelül két eurós sör és két eurós repohár nem elvetemült, a 0,75 literes üvegbe mért 7 eurós nagyfröccs és 9 eurós választható bor pedig remek megoldás.

Nem kell folyamatosan sorban állni vagy rövid idő alatt újra elmenni piáért, ha majdnem egy üveg bort veszel. Ja, és feles sem nagyon van.

Talán ezeknek is volt betudható, hogy nem sok helyen alakult ki túl nagy sor, annak ellenére, hogy inkább a készpénzes fizetést preferálják. Utóbbi szintén fura lehet a magyar fesztiválokhoz viszonyítva, amiken már alapból nem sok lehetőség van nem kártyás fizetésre. Mindezek miatt, ha valaki jövőre kijönne, ajánlott még otthon kivenni kellő mennyiségű eurót, elkerülve az átváltás díját.

A másik pro tipp pedig egyértelműen Trencsén.

A felvidéki városban napközben simán el lehet lenni, gyönyörű belvárosa és kávézói miatt akár három napig is, miközben ezernyi civil- és gyerekprogram, valamint workshop zajlik – sajnos általában szlovákul. Összességében négy óra vonatozás – egy pozsonyi átszállással – lehet akkora energia befektetés, ami megtérülne háromnapnyi városnézéssel, koncertre járással, fűben vagy sörpadon üléssel – ráadásul úgy, hogy közben nem kell adnod senkinek rágót és feles-körök sem nagyon gázolhatnak át rajtad.

De legalább a fesztivál a zenére lesz kihegyezve, akinek pedig ez kevés, annak a kultúrsokk miatt érdemes megnéznie egyszer.

  • Tavalyi beszámolónkat szomszédaink rejtett fesztivál-kincséről itt találjátok.

Képek: Pohoda Festival Facebook-oldal

A KERET bloghoz bárki hozzáférhet ingyen, azonban a fenntartása költségekkel jár. Szeretjük a kortárs magyar zenét, szeretünk ezzel foglalkozni, azonban a fennmaradásunkhoz és a fejlődésünkhöz szükségünk van a ti segítségetekre is! Havi rendszeres, vagy egyszeri adományoddal hozzájárulhatsz a missziónkhoz, hogy ezáltal az egész budapesti független színteret is támogasd.