Az Esti Kornél az elmúlt tizenkét évben jobbnál jobb lemezekkel vívta ki a hazai alternatív színtér és a közönség elismerését, mára pedig az ország egyik legfontosabb zenekarává nőtte ki magát. Két év után ismét nagylemezzel jelentkeztek a srácok, Eltűnt idő című albumuk november elején jelent meg, amelyet – a nagy érdeklődésre való tekintettel – egymás után három lemezbemutató követett az A38-on. A maratoni koncerthétvégét megelőző utolsó próba előtt Lázár Ágoston és Veres Imre meséltek az ötödik lemezük születéséről, annak fogadtatásáról és az elmúlt évekről.
Nemrég jelent meg a lemezetek, de a pénteki és szombati bemutató koncertekre már azelőtt elfogytak a jegyek, hogy a közönség hallhatta volna a kész anyagot, így a vasárnappal megtoldva tripla koncerttel ünneplitek az Eltűnt időt – ahogyan hallottam, arra is szép számmal fogynak már a jegyek. Nem semmi teljesítmény ez, és a java még hátravan. Hogyan érzitek magatokat ebben a hajrában? Izgultok?
Imre: Izgulok, de amolyan jóleső izgalom ez. Afelől mondjuk nincs kétségem, hogy ne lenne meg az a lendület, amit a koncertjeinken szoktunk hozni, ilyenkor inkább a technikai dolgok miatt parázok, hogy ott ne legyen nagyobb gikszer. De az mindenképp megnyugtató, hogy sokat foglalkoztunk a dalokkal, és ez remélhetőleg megmutatkozik majd a koncerteken is.
Ágoston: Én jobban izgulok, mint általában. Valószínűleg azért, mert három koncertet egymás után nem szoktunk adni, oda kell figyelnünk, nem csaphatjuk szét magunkat a koncertek után, még szombaton sem. Na jó, ez persze majd kiderül a gyakorlatban (nevet), de ténylég nagy felelősség ez a két teltház, plusz még ott a vasárnap is…
Ellenben izgalmas lesz látni-hallani a következő időszakban, hogy hogyan működnek az új dalok, hogyan szólnak majd az új szerzemények a régiek mellett. Már csak azért is, mert ugyan maradtunk a háromgitáros felállásnál, ami a hangzásunk magját adja, de többet kísérleteztünk, Áronnak is több feladata lesz a koncerteken a szintetizátor mögött.
Nemrég Szabadkán és Prágában már próbálgattuk az új lemez dalait, de a pesti közönség lesz az első nagy mérce.
Hogy telt ez a legutóbbi kiruccanás? Milyen a viszonyotok egyébként a külhoni közönséggel?
Á: Soha nem jártunk ezelőtt egyik városban sem koncertezni. Prága érdekes kísérlet volt, nem voltak ugyan sokan, de jó tapasztalatokat szereztünk, és randalíroztunk egyet a városban is. Szabadkán viszont meglepődtünk, tele lett a színház, ami baromi jó érzés volt! Szeretetteljesek a külhoni magyarok – ez az általános tapasztalatunk. Erdélyben annyian szoktak már lenni rajtunk, mint egy hazai vidéki városban, van egy kialakult közönségünk ott is. Nagyon hálásak szoktak lenni, nekik még mindig egy társadalmi esemény, mikor magyar zenekarok ellátogatnak hozzájuk.
Mit hallottatok eddig, milyen a fogadtatása az új lemezeteknek?
Á: Az az általános visszajelzés, hogy előre tudtunk lépni az előzőekhez képest, hangzásban, zeneileg, szövegileg egyaránt. Például nincs egyetlen csúnya szó sem a lemezen! (nevet) Áron és Imi mellett még mindig Dodi a fő szövegírónk, viszont míg ezelőtt sok magánéleti cseszekedés ihlette sor szerepelt a dalokban, addig az új lemezünkön kicsit filozofikusabb irányt vett mindenki. Másrészt úgy tűnik, hogy az idősebb generációt ezúttal sikerült jobban megszólítanunk – például a Lélegezz mélyen kapcsán olyanoktól is pozitív visszajelzés érkezett, akik ugyan tudtak rólunk, de nem igazán fogta meg őket az, amit eddig játszottunk. Egyébként ebben a dalban kísérleteztünk a legtöbbet zeneileg, több szinti is és orgona is szerepet kapott, utóbbi a lemez többi részében is hangsúlyosan megjelenik.
A közönség számottevő része pedig még mindig fiatalabb, mint mi, viszont az király, hogy a fiatalabbak és idősebbek is magukénak tudják érezni a zenénket, és egyre többször ordítják egymás mellett a szövegeket a koncerteken a 47 évesek és a 16 évesek.
I: Azt érzem, hogy lemezről lemezre tágul ez az univerzum. Közben azonban idősebbek leszünk mi is, és ennek szerintem megvannak a nyomai a zenénkben – de azért jó látni, hogy nem szakadunk el a nálunk fiatalabbaktól sem. Az egy tök jó állapot, ha azt érzékeled, hogy a fiatalabb generáció odafigyel a zenédre, mert ez azt mutatja, hogy még tudsz friss dolgokat csinálni, meg közben a nálad idősebbek is, ami pedig remélhetőleg annak az elismerése, hogy valahol időtállóak is a dalok.
Minek tudható be ez az előrelépés, változott valami a 2016-os nagylemez óta?
Á: Az volt az érzésem, hogy ennél az anyagnál nagyon jól rezonáltunk egymásra, éreztük, hogy az alkotás egy irányba halad mindnyájunk részéről. Az előző lemez készítése görcsösebb volt, a szövegek nehezen születtek meg, viszont most Dodinak volt egy nagyon intenzív időszaka idén nyáron, nagyjából nyolc-kilenc dal zenei vázára másfél hónap alatt kész lettek a szövegek.
A legtöbb zenei alapanyagot én hoztam, szerencsére (?) az utóbbi egy évem inspirálóan szar volt, tulajdonképpen csak a zene okozott örömet, így sokszor lejártam gitározni-ötletelni a terembe egyedül is, és sok használható dolog kigurult.
De változott a kollektív hozzáállásunk is: minden próbát felvettünk, rengetegszer visszahallgattuk, otthon is sokat kísérleteztünk, sokkal többet foglalkoztunk a lemezzel, mint ezelőtt bármikor.
Ez a gördülékenység és biztonságérzet hozhatta magával azt az ötletet, hogy ezúttal nem sávonként vettétek fel az anyagot, hanem egyszerre játszottátok fel a dalokat? Hogyan alakult ez így, mi volt a koncepciótok?
I: Ez szinte mindig változik, attól függ, mi áll jól a daloknak, illetve mi éppen milyen flowban vagyunk (az első lemezünket mondjuk leginkább anyagi szempontok miatt játszottuk fel egyszerre). Ennél a lemeznél az első ilyen trigger szerintem akkor jött, mikor az Akik élneket vettük fel év elején. Ott azt éreztük, érdemes lenne ezt most egyszerre feltolnunk, hogy minél jobban vissza tudjuk adni azt a stenket, amit koncerteken érzünk.
Á: Ennek praktikus és dinamikai szempontjai is voltak, ugyanakkor fontos volt az is, hogy egyáltalán megtaláltuk magát a helyet, ahol a felvételek készültek. Vastag Gábornál, a Sounday stúdióban meg lehetett technikailag oldani ezt, van annyi külön tér, hogy ne szóljanak össze az erősítők, és egy helyiségben egyszerre tudjunk zenélni.
I: Vasti hozzáállása pedig nagyon inspiratív volt, egyrészt a stúdióban nagyon komfortos közeget teremtett, másrészt pedig nem ilyen nagyüzemiben ment a dolog, hanem gondolkodott velünk együtt, egyfajta produceri füllel is benne volt elejétől a végéig.
Most jártok az ötödik nagylemeznél, más zenekarok sok esetben ekkorra már kifulladnak az ötlethiánytól. Nincsen emiatt nyomás rajtatok a dalszerzési periódusban?
I: Nem igazán görcsölünk rá erre. Persze, nekem például végigfut ilyenkor az agyamon, hogy „oké,úgy fest, megint sikerült tovább lépnünk az előző albumhoz képest, de vajon tudunk–e ennél jobbat legközelebb…?” De szerintem erre azért sem szoktunk ráparázni, mert szerencsére annyira nem függünk egzisztenciálisan a zenekartól, és ez ad egy szabadságot abban, hogy megengedhetjük magunknak, hogy a saját tempónkban dolgozzunk, és a saját medrünkben tudunk haladni. Nyilván annak, hogy teljes munkaidős melók mellett visszük a zenekart, megvannak a nehézségei, ami nem mindig egyszerű, de közben meg kreatív szempontból óriási szabadságot ad.
…és talán pont emiatt a szabadság miatt alakulhatott úgy, hogy tulajdonképpen folyamatosan fejlődik a zenekar, és egyre többen hallgatnak titeket, függetlenül attól, hogy sohasem kerültetek a fősodrásba a rádióban?
I: Részben igen. Ebben a tekintetben tök jó látni, hogy a „szájhagyomány útján terjedésnek” még mindig van ereje. Ebben nagy segítség az internet is, nagyon gyorsan el lehet jutni az emberekhez és ezt sikerült eddig a hasznunkra fordítani. Nem igazán hiszek abban, hogy manapság pusztán azzal, hogy tolnak a rádiók, be lehet futni. Jelenleg szerintem van egy csomó olyan előadó, akik gyakran műsoron vannak, de a hallgatók többsége talán a nevüket sem tudja, bőven elvannak azzal, hogy duruzsol a háttérben, és a koncertek nézőszámai nincsenek arányban a rádiós játszás gyakoriságával.
Á: Talán attól is függ ez, hogy mennyire autentikus az adott produkció. Ha nagyon rádiólimonádé tucat cucc, akkor nem tűnik ki, beleolvad az egészbe, de ha véletlenül bekerül a keringésbe egy különlegesebb dolog, amire bármilyen szempontból felkapják a fejüket a hallgatók – akkor azon sokat dobhat a rádió. Mi sohasem kaptunk nagy médiahátszelet, nem kerültünk be a nagyobb rotációkba, nagyon fokozatosan, organikusan értük el azt, ahol tartunk most.
Visszatekintve mi hozta azt a felismerést a fokozatos építkezés és fejlődés közepette, hogy tartotok valahol, hogy elértetek valamit?
I: Szerintem nem lehet kiemelni egyetlen konkrét momentumot, hanem több olyan esemény is volt az évek során, ahol érezhettük, hogy emelkedik felfelé a zenekar. Nekem ilyen az első fesztiválkoncertünk, ami a Pannónia Fesztiválon volt kábé 10 évvel ezelőtt, és az egész sátrat megtöltöttük. De ilyen volt például, mikor Lovasi meghívott minket a Kispál búcsúkoncertre. Meg most a tripla lemezbemutató is ilyen: jobbára még meg sem jelent a lemez, de már kaptunk egy megelőlegezett bizalmat a közönségtől két teltházzal.
Á: Nekem a két évvel ezelőtti 10 éves koncert volt ilyen, amikor majdnem tele lett a Nagyhall, de talán akkor érzékeltem igazán, hogy hoppácska van, amikor ugyanitt februárban 11 nappal a koncert előtt már sold out lett. Meg persze most, hogy csináltunk egy tripla A38 hajót. Erre már azok a szervezők is felkapják a fejüket, akik eddig nem foglalkoztak velünk, nem tartottak tényezőnek.
Most, hogy ez az alkotási időszak véget ért a lemez megjelenésével, mik a terveitek? Gondolom, zsúfolásig lesztek majd koncertekkel…
I: A legfontosabb most az lesz, hogy minél több helyre elvigyük az új dalokat. Közben jövőre szeretnénk majd az akusztikus műsorunkat is újra elővenni és továbbgondolni.
Á: Most ugyan lesz egy kis pihenőnk, amikor tudunk ezen gondolkozni, de nem dőlhetünk hátra, mert februártól kezdve megyünk majd klubozni, közben Dodival is szeretnénk ketten valami közös tesós anyagot összehozni. De hogy ez miként lesz, még kiderül jövőre.
Fotók: Tóth Laura
