“Badass-ek vagyunk, de azért szomorúak”– mondta önironikusan Zita, mikor kifejtettem neki, hogy mennyire tökéletesen passzol karakteréhez vadonatúj klipjük, az Ocean’s Cry főszereplő kagylója. Természetéből fakadóan absztrakt, egyszerre törékeny és kemény, érzékeny és vad. Akárcsak az egész Mayberian Sankülotts. Erről, a korszellemről, az új generáció dalszerző szemléletre neveléséről, a poszt-tinédzserkori traumáról, DIY fanzine-ekről és szakállakról beszélgettünk Csordás Zitával és Balogh Gallusszal, a legőszintébb, szuggesztív, hazai dreampop kvartett két tagjával.

Pont egy hete koncerteztetek Esztergomban. Miben más vidéki városokban játszani, mint Budapesten? Itt azért be vagytok már ivódva a fülekbe, a szívekbe.

Zita: Nincsenek annyian. De szerintem ez nem a városon, hanem magán a helyen múlik, az sokat szokott rontani vagy dobni a dolgon. A legfontosabb a közönség megléte. Bár valamikor vannak tízen, és az is nagyon jó tud lenni.

Gallus: Eszembe jutott a család, akik eljöttek. Megjelent egy egész család Esztergomban. Azt mondták, nagyon messziről jöttek, csak miattunk, és voltak az A38-as koncerten is. Teljesen meghatódtunk.

Ősszel pedig külföldön is miniturnéztatok.

Zita: Elég király volt, de nekünk valójában nem volt pénzünk Berlinre. Ráadásul nagyon hideg volt, egész nap az utcákon sétálgattunk, hogy keressünk olyan helyet, ahol tudunk sört venni.

Gallus: Én nem is ittam, csak szenvedtem, mert iszonyat beteg voltam.

Zita: Kicsit weirdo és eléggé hardcore volt ez az egész Berlin dolog. Napközben nem tudtunk ott maradni a szállásunkon, de szerencsére Árpi húga lakott már kint, ajánlott nekünk helyeket. Elmentünk egy megnyitóra, ahol műalkotás kiárusítás volt, egy sörtől én már nyilván részeg vagyok, becsiccsentve vásároltam, ez folt az utazás fénypontja. Érdekes volt egyébként, hogy ennyire jöttek az emberek idegen zenekarok koncertjeire. Mondták is Lipcsében, hogy nem értették, de király volt.

Mindkét helyre Berriloom kísért titeket, Esztergomban trióvá kiegészülve. Kikkel kooperáltok még szívesen?

Zita: Az Unknown Childdal nagy örömmel, jól illeszkedik egymáshoz a két zene. Voltunk a Dope Calypsoval is, és a Platon Karataevvel az első koncertjükön, Egerben. A Camp Koalával is király. Fogalmunk sincs egyébként, hogy mi van manapság, mert már nem húszévesek vagyunk, hanem, jó, oké, huszonöt. Ez tök nagy a különbség. Azok, akik most kerültek be a köztudatba, jól összerakott zenekarok, lehetnének bárhol. Nem tudom, őket mi motiválja, miket hallgathatnak, de én például

soha nem éreztem magamon, hogy a korszellemet el kell, hogy kapjam, vagy, hogy olyan zenét kéne csinálnunk, ami világszínvonalú lehet.

Olyan, mintha ez az öt év elképesztő dimenziókbeli különbség lenne. Ők teljesen máshogy állnak az egészhez. Ahogy felmennek a színpadra, ahogy előadják magukat… Értenek mindenhez, vágják, hogy mi van. Nekünk tényleg fogalmunk nem volt ezekről a dolgokról.

Gallus: Mi nem értettünk annyira a számítógépezéshez, se tudásunk, se pénzünk nem volt stúdióminőségű felvételeket készíteni otthon.

Zita: Kicsit megragadtunk ebben, ami nem feltétlenül rossz, csak nem tudnám elképzelni, hogy gyorsan házi stúdiót csináljunk, nekem a stúdió egy másik emberhez kötődik. Ez ilyen furcsa dolog.

Gallus: Amúgy csak mi vagyunk furcsák, szerintem.

Zita: Lehet, nem tudom. Nekem a Meteo egyébként bejön, a Signore Crust sem rossz. Megy ez a pszichedelikus-surf-indie hullám. Boybandek vannak megint, csak nem Backstreet Boys a nevük.

mayberian4

Ti miért kezdtetek el annak idején zenélni? Meghatározó koncertélmény, ilyesmi…

Zita: Engem nem engedtek sehova a szüleim, úgyhogy nekem semmi. Ők írattak be zeneiskolába.

Gallus: Én nem koncertek miatt kezdtem el, hanem mert én akartam lenni a magyar Nóvé Soma, de ő már 12 évesen szexibb volt, mint én 18 évesen, szóval nem jött össze.

Legszürreálisabb koncertélmény?

Zita: Benjamin Clementine. Az volt benne a szürreális, hogy ketten lépünk fel a hajón egy viszonylag ígéretes és híres ember előtt, aki azóta közreműködött a Gorillaz legújabb dalában, és aki felső nélkül, kabátban lépett fel.

Gallus: Kérdezte, hogy hogy szokás köszönni magyarul, tanítgattuk, csomó verziót mondtunk neki, azt jegyezte meg, hogy „Csá!”. Mikor ment fel a színpadra, mindenki áhítattal várta a szomorú koncertet, volt egy óriási zongora, méltóságteljesen kiment felső nélkül, kabátban, megállt és megszólalt, hogy „Csá!” Aztán elkezdte a szomorú számait játszani. Nagyon vicces volt.

Ti is gyakran megfűszerezitek a koncerteket. Hairstyling, sörkoktélkészítés, stb. A Kollektív Alternatív Zeneműhelyes workshop hogy sikerült?

Zita: Nagyon jó volt. A Kollektívnál éneket, zongorát, rajzot tanítok, és be kell, hogy valljam, gitárt is. Nem nagyon tudok gitározni, inkább a dalszerző szemléletet tanítom a gyerekeknek. Megmondtam, hogy itt nem fognak nagy gitárszólókat tanulni, de azt igen, hogy hogyan lehet felépíteni egy dalt, vagy, hogy hogyan legyél kreatív azon belül, hogy van egy hangszered. Ezért hívtak el minket fellépni a Kollektívhoz.

mayberian5

Ez a „civil” munkád?

Zita: Hetente két napot tanítok. Egyébként a Lush-ban dolgozom, meg van egy PaintCocktail nevű dolog is.

Gallus: De visszatérve a kérdésre, nagyon jó volt, nagyon féltem, hogy nem tudok semmi újat mutatni a gyereknek, mert ők sokkal jobban gitároznak.

Zita: Mondta is Barnabás és Botika, hogy „Nagyon jó volt. Olyan szakszavakat tanultunk, minthogy: »tedd ide a kezed« és »pengesd meg ezt a húrt«!”

Gallus: Nem vagyok jó tanár, de mindent megpróbáltam és tök megható volt. Április 24-én a Budapest Jazz Clubban lesz Kollektív koncert. El fognak játszani pár számot tőlünk, meg mi is tőlük. Az ’Akaratot’ és a ’Torture’-t tanulták meg. Nagyon furcsa volt, de nagyon jó érzés.

Zita: Az is, hogy így érdekelte őket, sokan eljöttek. Nem akarok ilyeneket mondani, hogy hát pedig a mai gyerekek azért vasárnap délután ötkor szerintem Facebookozni szoktak…

És a fanzine ötlete honnan jött?

Gallus: Rég kitaláltuk, hogy lesz, ha kijön a lemez, de ezt már hány éve terveztük? Kábé négy. Pont ma kerestünk régi felvételeket és találtunk leveleket, hogy „2012. január 8.: Sziasztok, szerintem jövő héten vegyük fel a lemezt…”. Nyomasztó. Mindenesetre rég kigondoltuk, hogy lesznek benne dalszövegek, meg ilyesmi, aztán elkészült az album, és kábé egy napunk volt megcsinálni.

Zita: Nektek lehet, de mi Árpival már iszonyú régóta csináltuk. Árpi egyébként maga a Hurrikan Press.

mayberian6

Az Adlait lemez megszületésére az utazásod miatt kellett négy évet várni?

Zita: Közben voltam Erasmus-on, de nem. Simán meg tudtuk volna csinálni, négy hónapot voltam kint, csak mi ilyen nyomik vagyunk, nem tudunk összeszervezni dolgokat.

Gallus: Ha Viki nem került volna közben a képbe, akkor még ma sem lenne lemez. Egy Kuplungos koncert előtt iszogattunk Pistivel és kitaláltam, hogy írjuk ki Facebookra, hogy menedzsert keresünk. Mindenki írt, hogy „Sziasztok, menedzser vagyok.” Viki meg írt egy regényt, hogy „Sziasztok! Nagyon szeretlek titeket már most, pedig nem is találkoztunk soha. Be is pelenkázlak titeket, ha kell…” Aztán az első találkozón már egyből mondta, hogy „Najó, akkor jövő héten elkezdjük felvenni az albumot.” Beosztotta öt évre előre az életünket.

Zita: Hajlamosak vagyunk lézengeni, halogatni, lemondani mindent. Vannak a dolgok, egy nagy lábasba bedobtál mindent, kevereg a leves, de sosem áll össze. Valami ilyesmi.

A másik két tagot mikor ismertétek meg, hogyan csatlakoztak?

Gallus: Az igaz történet alapján: Pisti úgy került bele a zenekarba, hogy András kilépett és hallottuk egy ismerőstől, hogy van egy fiú, aki nagyon szereti a zenénket és szeretne dobolni. Volt egy másik kiszemeltünk is, mindkettőjüket meghallgattuk, de Pistinek nagyobb volt a szakálla.

Zita: Nem is volt akkor még szakálla.

Gallus: De én tudtam, hogy nagyon nagy szakálla lesz. Jófejnek tűnt, ügyesen dobolt és végül bevettük őt. Volt egy közös zenekara Árpival, az Atom gyermekei. Közös próbatermünk volt Zuglóban, Árpi mindig ott maradt egy kicsit a próbájuk után és próbálta belejátszani a kis basszus szólamait a mi próbánkba. Akkor rájöttünk, hogy érdemes egy egész…

Zita: Egy egész sört meginni.

Gallus: Egy egész sört meginni és egy egész ritmus-szekciót bevenni a zenekarba.

mayberian8

A szövegeket ti ketten írjátok?

Zita: Igen, bár épp senki nem ír.

Gallus: Én írtam most egyet, de már csak angolul szoktam, magyarul nem megy. Amúgy is azt vettem észre, hogy kevesebbet beszélek, és nem nagyon írok. Egy ideje nem kerültem olyan állapotba.

Hogy szokott kinézni az az állapot?

Zita: Nagyon szarul érzed magad, és reménytelenül szerelmes vagy valakibe, ezért írsz egy csomó szar dalszöveget.

Gallus: Vagy ez, vagy csak vannak időszakok, mikor hirtelen rádöbbensz valamire magaddal kapcsolatban, egyedül vagy, sokat gondolkodsz rajta. Olyankor szoktam írni és mostanában nem nagyon voltam egyedül, meg nem olyan jellegű problémáim voltak. Nem lehet mindent dalszövegben kiadni magadból.

Zita: Egy ideig nyitottan és őszintén tudsz ilyeneket leírni, megvannak rá a szavaid, de egy idő után már nem. Poszt-tinédzserkori traumában vagy, aztán ez egyszer csak megszűnik, mert elkezdesz más dolgokat csinálni, nem töltesz magaddal annyi időt.

Én már kevésbé traumatikusan élem meg a dolgokat. Vagy már kínos ilyeneket leírni, vagy nem is kínos, hanem egyszerűen lehetetlen.

Melyik a kedvenc számotok vagy szövegetek magatoktól? Ami gyakran megy a fejetekben.

Gallus: Nekem mindegyik sajátom, sajnos. Direkt úgy írtam őket, hogy emlékeztetők legyenek. Az ’Akarat’ sok embernek tetszett, ezért már én is szeretem. A gyerekek is el fogják játszani, és készül egy remix LP a Dalmata Daniel kiadó gondozásában. A legutóbbi angol szövegem is tetszik, de az még titkos.

Zita: Nekem most az megy a fejemben.

Azt azért elmondjátok, hogy körülbelül mikorra várható az új album?

Zita: Szeretnénk, hogy jöjjön egy „take your time”-időszak. Persze, nem akarom elnyújtani három évre. Legyen inkább öt. Najó, nem. Igazából már a lemez fele megvan.

Gallus: Nekem tök stresszes volt az, hogy „Jaj, ki kell adni a harmadikat!”, aztán most ez. Minden évben kell lemez? Nem vagyunk Dope Calypso, sajnos. De azért nem akarjuk elnyújtani sem, csak kevesebb időnk van próbálni.

Zitánál már szóba került; te mikkel foglalkozol a Mayberianen kívül?

Gallus: Járok egyetemre és grafika OKJ-ra, meg ugye van a Felső Tízezer. Most a gitáros, Korándi Cappuccino Dávid szólólemezét segítek összerakni. Nevemhez fűződik még a ’Nem baj, mert leszarom – A Középső Gyermek Kálváriája’ című fanzine is, és mostanában sokat főzőcskézek otthon.

Ugye hárman is képzősök vagytok/voltatok?                                                                       

Zita: Csak a Pisti nem. Gallus festő szakra jár, Árpi képgrafikán végzett. Én is festő szakon végeztem, de minek? Anyukámnak festek karácsonyra mindig.

A zenekar megjelenése sokszor profitál belőle, például a sajátrajzolású fanzine-nél.

Zita: Lehet ezért is vagyunk ilyen nyomorultak. Nem csak simán képzőművészek vagy zenészek vagyunk, hanem mind a kettő. Halmozottan hátrányos helyzetűek. Mikor semmire nem tudsz koncentrálni, csak arra, hogy rossz valami.

Ez a mi generációnk, 13-tól 33-ig szeretünk szenvedni. Négy hete jelent meg az Ocean’s Cry klipje. Azzal mi volt a helyzet? A helyszíneket mi alapján választottátok?

Gallus: Árpi találta ki a koncepciót. Ez is Horváth R. Gideon munkája, mint majdnem az összes klipünk. Kiírtuk Facebookra, hogy akinek van kagylója, az küldje el.

Zita: Majd visszaküldjük srácok, köszi szépen! Árpi, Robi meg én végigjártuk a vágóhidat, a Filozófusok kertjét, a Vituki strandtelepet, az Aurórát. Nem emlékszem, hogy mi volt a művészi koncepció. Kitettük a kagylókat, igazából csak jól nézett ki, teljesen véletlenszerű volt az egész. Azzal kezdődik, hogy egy fénysávban van egy kagyló. Robi meglátta, hogy „Ah, ott egy fénysáv, valaki gyorsan fusson át és rakja bele! Milyen gyönyörű lesz, úristen.” Átfutottam az úttesten, odatettem a kagylót és egy másik járdaszigeten vártam, fogalmam nem volt, mennyi idő, míg kiközelítenek belőle. Ez volt a másik dolog, ami végigmegy a klipben, hogy a kagylóból kiközelítünk, aztán beközelítünk, bemegyünk a belsejébe, ahol megy az óriási kagyló koncert.

Ez a kagyló valamiért nagyon emlékeztet rád. A koncerteken vad szertelenség, a keményebb, ellenálló páncél tudsz lenni, egyébként meg, mikor így beszélgetünk, és a szövegek, a zene alapján érződik a „lágy belső”.

Zita: Au, kemény külső? Nem tudom, én nem akarok annyira keménynek tűnni.

De nem rossz értelemben, hanem „badass” -kemény, vagány értelemben. Merthogy ezt a zenét sok ember teljesen máshogy adná elő.

Zita: Ja, hogy olyan kis mimózán, törékenyen. Nemrég volt egy ilyen kritika, hogy nagyon összerakott a zenénk, de mennyire béna, hogy így adjuk elő magunkat, miért nem vagyunk profik a színpadon. Azon gondolkodtam, hogy miért kéne nekem bőgnöm a koncerten azért, mert egy szomorú dalt adok elő? Miért nem elég egy dal ahhoz, hogy érezd, hogy „úristen, ez fasza” és közben miért nem lehetsz teljesen önmagad? Miért kéne magamat megjátszanom, mikor ott vannak a dalok, amik megjátsszák helyettem önmagamat? Jaj.

Szerintem ez tök jó, mert pont ezért, ha hallgatom a zenéteket, nem húz le. Van benne ez a badass-feeling számomra, enged boldogan szomorkodni. Felszabadult melankólia.

Zita: Badass-ek vagyunk, de azért szomorúak.

Fotók: Takács Dalma

Kövesd a KERET BLOGOT!
lemez Bánkitó middlemist red a38 képek fran palermo volt fesztivál Irie Maffia kritika keltető fesztivál interjú Kaktus ep keretblog.hu album heti bontás pécs Sziget Akvárium kikeltető galéria ivan & the parazol koncert budapest