A 2015-ben alapított Lone Waltz Records kezdetben a három alapító – Lukács Ádám (Duke Bluebeard), Misota Dániel (Zanzinger) és Upor András – zenei munkásságának hivatott megjelenést biztosítani. A saját label létrehozásának ötletét rövid időn belül siker koronázta: hamarosan egyre több zenész és zenekar kiadványával gyarapodott a felhozatal, mára pedig számos  külföldi előadó is fordul hozzájuk anyagaik kiadásának, vagy éppen európai koncertjeik lebonyolításának ügyében. Misota Dániel és Upor András mesélt a kezdetekről, az eddigi tapasztalataikról, a magyar és az európai könnyűzene helyzetéről.

Januárban lesz harmadik éve, hogy feltűnt a Lone Waltz Records a hazai színtéren. Hogyan teltek eddig ezek az évek?

Misota Dániel: Nagyon gyorsan. Talán azt gondoltuk, mikor elkezdtük, hogy mint előadók termékenyebbek leszünk, hogy több nagylemezt tudunk elkészíteni. Ez a része az elképzelésnek aztán egy lassabb folyamatnak bizonyult, aminek most már inkább örülünk, semmint búslakodunk miatta.

Az alapkoncepciónk egy klasszikus lemezkiadó volt, amelynek az egyik célja, hogy azok a dolgok, amelyek számunkra összetartoznak, egy helyre is kerüljenek.

Az egy éves tervünk az volt, hogy hármunknak megjelenést biztosítson, aztán ez a kör sokkal hamarabb kibővült, mint számítottunk rá. Ez mostanáig jellemző egyébként, hogy gyorsabban bővül az előadói csokor, mint tervezzük, de ennek nagyon örülünk.

Upor András: Szerintem nagyon elégedettek lehetünk ezzel a projektünkkel. Nyilván sok olyan megoldandó feladat, probléma jött velünk szembe az első pillanatoktól kezdve, amelyek adott helyzetben meglepetést keltettek, vagy frusztrálóak voltak, de bele kellett tanulni, és bele is tanultunk szerencsére.

Mennyire nehéz jelen pillanatban egy Lone Waltz Records-hoz hasonló kisebb kiadót működtetni Magyarországon?

UA: Erre nehéz válaszolnunk, főleg azért, mert mi elsősorban nem úgy tekintünk magunkra, mint akik kizárólag Magyarországon léteznének, én legalábbis nem veszek tudomást a határokról. Mi ketten ugyan éppen itt vagyunk, és ez nagyon jó, viszont rengeteg olyan dolog van a világon, ami Magyarországon (egyelőre) nincs, viszont foglalkoztat minket.

MD: Igen, gyakorlatilag ez a külföldre való nyitás a nálunk megjelenő anyagoknál is észrevehető lesz… Most úgy néz ki, hogy jövő év végéig tíz előadóval bővül majd a katalógusunk, ebből öt külföldi név lesz, nem mellesleg néhányan a tengerentúlról érkeznek közülük. Emiatt egyre inkább az válik megszokottá, hogy amikor egy anyag sajtózásáról vagy egy turné szervezéséről kell gondolkoznunk, akkor elsősorban nemzetközi léptékekben tesszük mindezt; nem praktikus csak az itthoni lehetőségekkel számolni a legtöbb esetben. A koncertszezonunk is ilyen érdekesen alakul majd, például a kiadó zenekarai közül jelenleg a Papaver Cousins Koreában van, később én megyek Izlandra és Angliába, András pedig Amerikába utazik nemsoká’ zenélni, és persze a térségben is lesz néhány fellépésünk. Ellenben Budapesten egyetlen klubkoncertünk lesz decemberben, ami a saját szervezésű fesztiválunkon lesz, az Akváriumban. Az itthoni létünk inkább a napi dolgokra korlátozódik.

Ha már Izland szóba került: a szigetország legendásan jó minőségű könnyűzenét képes exportálni a világ minden tájára, a legkülönfélébb stílusokból, függetlenül attól, hogy például népességük jóval kisebb, mint a legtöbb európai országé. Szerintetek mit csinálnak jobban tőlünk?

UA: Talán csak annyi a különbség, hogy ép ésszel viszonyulnak a könnyűzenei kultúrpolitikához. Valószínűleg úgy fektetnek pénzt és energiát olyan dolgokba, amelyek társadalmi és kulturális szempontból is komoly értékkel bírnak, ahogyan azt érdemes csinálni.

MD: Zenei szempontból azért érdekes az az ország, mert az izlandi zene valahogyan úgy tudta vegyíteni a folklórt a popzenével, hogy az többnyire egybeesett a más stílusok, országok trendjei mentén kialakult ízlésvilággal. Másrészt pedig voltam tavasszal a MENT fesztiválon Ljubljanában, és ott volt egy előadás, ami kifejezetten ezt, az „Iceland music export”-ot boncolgatta. Abból az előadásból kiderült például az, hogy az izlandi zenei exportőr iroda minden zenekarról tud, ami csak létezik az országukban, és gyakorlatilag az első pillanattól fogva segít az adott zenekarnak abban, hogy eljusson oda, ahová egyébként is helye lenne. Például említésre került Björk és a Sigur Rós, akik elsősorban európai füleknek lehetnek érdekesek, és el is jutnak Európához; ugyanakkor vannak elég erős blues és country előadóik is, amelyek pedig inkább Amerikában lelnek nagyobb hallgatóságra, és meg is kapnak minden lehetőséget, hogy ott kibontakozhassanak. Ezzel szemben áll a többi ország stratégiája – mint például Magyarországé is -, amely inkább abból áll, hogy van egy „istálló”, amit megpróbálnak mindenhol megfuttatni, viszont az egyes régiók és fesztiválok sajátosságairól nem igazán vesznek tudomást. Ennek éppen a megértési szakaszában vagyunk itthon szerintem.

UA: Itthon ez az exportgondolkodás próbál eleve megfelelni piaci tényezőknek, vagy beleterelni azokba a kiválasztott zenekarokat, és nem arra figyel, hogy minél színesebb zenei palettát prezentáljon, illetve hogy az adott zenekarok a számukra természetes közegbe eljussanak. Ellenben az Izlandról jövő előadók kiállása sokkal organikusabbnak hat…

MD: Ugyanakkor az is megjegyzendő még, hogy sok esetben a magyar könnyűzene nem is lenne alkalmas erre. Itthon egészen más az emberek viszonya azzal a kultúrával, amibe beleszületnek, ebből adódóan sok az olyan zenekar vagy előadó, akiknek a produkciója eléggé „megerőszakoltnak” hat: nagyon valamilyenek akarnak lenni, miközben nem vesznek tudomást jó néhány fontos tényezőről.

A térségünkben vannak erre működőképes megoldások? Horvátországban például jobban áll a könnyűzene szénája?

MD: Teljesen más az egész szerintem. Például a Balkánon sokkal erősebb az anyanyelvű folk- és underground zene, sokkal több előadót és szélesebb skálát tud felmutatni, mint például a magyar, és jóval sűrűbb és őszintébb, de nagyobb az underground és a mainstream közötti szakadék is. Nálunk egy fokkal talán poposabb ez az éra, utóbbi eltérés miatt pedig könnyen megeshet manapság, hogy egyes, eleinte ­­nem a fősodorba tartozó magyar zenészek és zenekarok néhány éves munkával eljuthatnak akár a Budapest Parkig is. Egyrészt ez jó, mert néhány produkciónak ez nagyon jót tesz, baromi izgalmas dolgok tudnak kisülni belőle, másrészt viszont megvan az esélye annak, hogy sekélyesnek ható, igazán egyik körhöz sem tartozó zene jöjjön létre ezáltal.

2015-ben, az indulásotok évében adtatok a KERET számára interjút, amelyben szó esett arról, hogy olyan, „mintha mindenki azon dolgozna, hogy legyen valami zenei élet itthon”. Hogyan érzitek, ez az igyekezet a mai napig kitart?

UA: Én azt érzem, hogy idővel ezek a dolgok elérnek egy olyan plafont, ahonnan aztán nincs tovább. Ha nincs ezek mögött egy olyan infrastruktúra, amely lehetővé teszi, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra tudják működtetni a létrehozók, akkor egy idő után elér egy olyan maximumot, amit később nehéz, vagy egyáltalán nem is lehet túlszárnyalni. De például esetünkben a nemzetközi terjeszkedésünk részben azt is szolgálja szerintem, hogy ez velünk ne fordulhasson elő.

MD: Szerintem azóta kevésbé lett szexi ez az egész, de az biztos, hogy akkoriban eléggé felpezsdült minden. Egy  évvel korábban indult a Stenk dalversenye, a Kikeltető és a Klipszemle beindulása is nagyjából akkorra datálható, és még ezer más dolog, amik egyébként azóta is működnek, nagyon jó, hogy vannak, és szerencsére ezek valamennyire metszik is a mi munkánkat. Például a Stenk dalversenyében is képviseltettük magunkat, és a Klipszemlén is látható volt felvételünk, szóval megvolt a kapcsolatunk ezekkel a kezdeményezésekkel.

Zenészekként és egy kiadó alapítóiként mennyire éreztétek késznek azt a közeget, amit indulásotokkor megcéloztatok?

UA: Mi azt éreztük, hogy ez a közeg nem volt, és jelenleg sincs egyébként. Legalábbis, ha azt értjük közeg alatt, hogy van egy stabil hallgatósága egy-egy produkciónak, akik hétről hétre elmennek egy klubba meghallgatni minket, vagy a hozzánk hasonló zenészeket, netalán még fizetnek is ezért, és ez működőképes olyan szinten, hogy zenészként ebből megéljünk, akkor egyöntetűen azt kell mondanunk, hogy nem, nincs ilyen közegünk.

MD: …és alapból nehezen besorolható a zenei stílusunk zenészként, a Lone Waltz Records pedig még ennél is behatárolhatatlanabb ma már zenei szempontból. Az induláskor ránk ragadt ez az „egyszálgitáros” jelző, amit mindig egy fura címkének éreztünk, mivel ez nem egy stílusmegjelölés. Egészen egyszerűen az volt, hogy alkotni szerettünk volna, és mivel akkor a gitár-ének opció volt egyedül adott, így ilyen módon kezdtünk el építkezni zenészként. Ez a felállás ma már kevéssé jellemző ránk, a Lone Waltz Records anyagaira pedig még kevésbé, idén talán egyetlen egy olyan lemezt adunk ki, amely tisztán a gitár-ének felállást képviseli.

UA: Persze, be kell látni azt is, hogy ahogyan mi bemutatkoztunk, abból nagyon nehéz lett volna mást levonni… De nyilván ezt mi nem negatívumként éljük meg, inkább mosolygunk rajta. Arról nem is beszélve, hogy ezek alapján elég jól le lehet szűrni, hogy mennyire jött át, ami adott esetben elhangzott a lemezen, vagy hogy egyáltalán jobban belehallgatott-e a cikk szerzője az anyagainkba.

Pedig az utóbbi években volt remény, a hozzátok hasonló, letisztult hangzásvilágú produkciók népszerűsödni látszottak…

MD: Valóban, volt néhány éve egy ilyen „akusztik-fertőzés” Budapesten, ami azóta is tart. Ez mondjuk inkább a mindenféle zenekarok frontembereinek egyszemélyes előadásait dobta meg, semmint a mi stílusunkban alkotó emberekét, másrészről pedig mára odáig fajult az egész, hogy ha valahol akusztikus koncertet tartanak, az nagyjából azt a hozzáállást takarja, hogy „nem kell félni, nem lesz annyira hangos, szóval tudtok beszélgetni”, miközben egyáltalán nem erről kellene ennek szólnia.

UA: Ezek az akusztikus jelzővel címkézett események szerintem manapság leginkább annak ismérvei, hogy az adott helynek alacsony a büdzséje. Abban a tekintetben éppenséggel pozitív hatással volt ez ránk is, hogy lettek olyan klubok, amiket végig tudtunk járni egy szezonban, egyszer. Viszont a másik oldalról meg van egy olyan tendencia, amelynek eredményeképpen a Szigeten létrejött egy olyan színpad, ahová az összes előadónkat meghívták. Az már más kérdés, hogy mennyire tudott ez jól működni egy olyan túlzsúfolt kontextusban, mint a fesztivál, de önmagában a szándék létrejötte szerintem egy komoly eredmény, amelyben kicsit talán nekünk is szerepünk volt.

A Lone Waltz Records mellett jelen van még jó néhány label a hazai piacon, úgy tűnik, egyre több zenész számára válik szimpatikussá ez a kiadói hozzáállás. Előidézhet ez egyfajta versenyhelyzetet a kisebb kiadók között idővel, vagy távol áll a magyar színtértől ez a szellemiség?

UA: Szerintem versenyszféra általában ott alakul ki kiadói berkeken belül, mikor azoknak az alapítói és alkalmazottai csak és kizárólag abból szeretnének megélni, netán meggazdagodni, de szerintem jelen pillanatban nagyon keveseknek fordul ez meg a fejében Magyarországon.

MD: Valahol ez mindenkinek a szívügye, nem a haszonszerzés az elsődleges szempont. Ami számunkra mondjuk profitábilisabb szegmens, az a menedzsment és a PR tevékenység, amelyben segítünk az előadóinknak, de igazából ezeket sem szeretjük nagyon nagy dobra verni. Nem azért, mert titok lenne, hanem mert más szempontból közelítünk mindehhez. Teljesen mindegy, hogy adott esetben mi szervezzük le egy amerikai zenész európai turnéját, az a lényeg, hogy gyere el, és hallgasd meg; vagy például tök jó, ha teszem azt a Qualitons-t játssza általunk a KEXP, de elsősorban nem annak örülünk, hogy mi küldtük el a rádiónak…

UA: Vagyis, örülünk, de mindezek a sikerek nem a kommunikációnk részei. A fő számunkra az a menedzsmentben, hogy az előadóinknak biztosítsuk a megfelelő hátteret egy jó produkció létrehozásához. Ha ez sikerül, és el is jut a közönséghez, az erősíti a közeget, tehát végső soron közvetetten mi is profitálunk, előadókként. De persze kiadói szempontból is megéri, hogy például a Szigeten felléphetnek a zenészeink egy elfogadható összegért, mert így többet tudnak foglalkozni majd a kiadványaikkal. Viszont az biztos, hogy sosem úgy képzeltük el ezt az egészet, mint sokan mások, hogy keresünk egy személyt, akit jól fel lehet futtatni, és majd dőlnek a milliók a Spotify-ról a zsebünkbe, és nem csak azért, mert tudtuk, ez hosszú távon nem vállalható.

A kiadó megalapítása segített minket abban, hogy felkerüljünk a térképre, mint létező előadók, de ezen felül a legfontosabb célunk mindig az volt – és mindig is az lesz -, hogy minél jobban tudjunk bővülni, és így megtaláljuk mi is azokat a művészeket, akiket szeretnénk hallgatni, és akikkel szívesen megosztjuk a színpadot. Ez számunkra mindennél fontosabb.

• A Lone Waltz épp most tette közzé a december közepi klubfesztiváljuk Facebook-eseményét, ahova hamarosan elkezdenek szállingózni az információk. Annyi biztos, hogy a ‘For the Sake of the Song’-on olyan, a kiadó attitűdjéhez méltó zenekarok kapnak színpadot az Akváriumban, mint például a Papaver Cousins, a The Devil’s Trade, vagy az olasz Beeside.

Fotók: Komróczki Diána