Az utóbbi egy évtized sok újdonsággal és újrafelfedezéssel telt a globális zenei színtéren – a 2010-es években havonta váltották egymást a trendi és egzotikus stíluscímkék, amelyeket ma már lehetetlen nyomon követni és megfelelő kontextusban használni, ugyanakkor jobbára minden, régebbi gyökerekkel rendelkező közeg megért egy rövidebb-hosszabb felvirágzást. A ’10-es évek eddig eltelt részében szinte minden műfajra jutott legalább egy paradigmaváltó mű vagy reformlelkületű zenekar, ami jó esetben a műfaj reneszánszát, rossz esetben annak teljes beborulását hozta magával. A műfajokon belüli irányváltások példatára kimeríthetetlen – a pszichedelikus rock újrafelfedezése és „újrahangszerelése”, csúcsra futtatása, majd lassú lecsengése mind az évtized terméke, de gondolhatunk itt a nagy surf-punk újraélesztésre, a lo-fi hangzás felemelésére vagy akár valahol a vaporwave-en és az émelyítőbb kortárs shoegaze-en át vezetve a jelenlegi trash vonulatokra egyaránt.
Ezzel együtt ugyanakkor belátható, hogy ha az egész egy nagy megmérettetés lenne, egyetlen versenyzőben köszönthetnénk az évtized legnagyobb nyertesét és vesztesét is – nevezetesen az indie műfajában.
Hogy az indie műfajból lett-e színtér, vagy éppen fordítva, jelen esetben nem fontos, az viszont annál inkább, hogy a gitárzene számára soha nem látott viszontagságokat hozott a dekád, elsöprő sikerektől a teljes kudarcig, mindent.
Lemondtunk róla, életben tartottuk, megmentettük, többen hallgatták, mint valaha, megint lemondtunk róla, kevertük a szintipoppal, megint megmentettük, de máshogyan. Ha már a ’10-es évek elején sem volt éppen biztonságosnak nevezhető az a talaj, amire az indie-címkével dobálózó ember merészkedett, akkor mára kijelenthető, hogy a legtöbb szövegkörnyezetben használhatatlanná, elveszetté, súlytalanná válik az „indie” meghatározás.
Ebben a súlytalanságban kapaszkodik az egyébként kvázi biztos pontnak tűnő indie-popba a 2017-ben alakult Aviary, melynek tagjai megkísérlik induló zenekarként felvenni a fonalat a felvázolt kuszaságban, egyben a gyökerektől, meglévő motívumoktól nem elszakadva valami újat alkotni és nem utolsósorban a magyar palettán éktelenkedő hiányosságokat a tőlük telhető módon orvosolni. Ennek első lépéseként jelenik meg most kislemezük, mely a Turquoise Seasons címet viseli.
Egyértelmű, hogy a srácok sok lovat szeretnének megülni egyszerre, ám vannak is rá elegen: a zenekarban a klasszikus dob (Schwartz Dániel), basszus (Altsach Levente) és gitár (Altsach Balázs) hármasán felül még egy gitáros (Puska Zoltán) és egy énekes (Pisch Dávid) tevékenykedik. A háromdalos EP-n hallatszódik a tagok tenni akarása, mindegyik trackbe sikerült csempészniük valamilyen megkapó megoldást, melyek hallhatóan az összedolgozás, a közös ötletezés vívmányai.
Kezdésként a ‘Wild Wave’ című dal áll, amely több mint fél perces introjában tesz is egy jó nagy lépést a populáris értelemben vett pop irányába – hatásvadászat szempontjából mindenképp -, amit ugyan a következő négy percben nem tud levetkőzni, de talán nem is baj, hiszen az utána következő percekben hasznára tudja váltani a stílusbéli eszközkészletet. Zenéjében valahol a Foals 2013-as és 2015-ös lemezei ugorhatnak be viszonyítási pontokként, párhuzamosan a 2016-ban feloszlott The Maccabees néhány anyagával együtt, megspékelve popos táncolhatósággal. Ami teljessé teszi létjogosultságát, az az utolsó egy perc: jól eltalált és erős befejezés egy első dalnak, bár dinamikáját tekintve jobban működhet egy rövidebbre szabott és több témavariánssal bíró szerzeményben.
A középső dal a ‘Glowing’ címet viseli, és azonnali riposzttal szolgál az előző terjengősségére: nem éri el a három percet, és éppen ez adja meg azt a feszességet, ami kiemelkedővé és megkapóvá teszi – és nem csak ezen szerzemények között. Na persze, a feszességhez hozzátesz a megszokottól eltérő ütemmutatókkal működő visszhang-effekt, és a refrén alatt szirénázó elnyújtott, disszonáns gitárhang, ami a kezdeti játékosságot száműzetni kívánja a maga sötét komolyságával (több-kevesebb sikerrel), mégis a legjobb hatást a hirtelen befejezéssel érik el a srácok. Bár a fokozás rövidebb, mint a ‘Wild Waveben’, sokkal nagyobbat is üt annál.
A harmadik dal a ‘Crown’, melyet előzetesen afféle reklámként már nyilvánosságra hoztak néhány héttel ezelőtt, és amelyben talán leginkább kibontakozik az indie-rock és –pop megközelítés kettőssége. Bár két olyan fogalom ez, amelyek különbözősége sok tekintetben leheletnyi eltéréseken alapszik, ez a szerzemény mégis megtalálta azt a jobbára kijelöletlen határmezsgyét, amely elkülöníti a két stílust. A dal utolsó harmadában a kiemelt gitár és az erőteljes ritmusszekció jól hozza a fokozatos felépítettség érzését, ugyanakkor hasonlóan hangsúlyos végig az ének és annak dallama. Utóbbi tényezőt az arányokhoz csiszolva lehet a dalban potenciál, kifejezetten a koncerteken.
Az Aviary bemutatkozó anyaga, a Turquoise Seasons tehát közel sem összecsapott munka. Összhangzásában egységességre törekvő, ugyanakkor a lehető legtöbbet megmutatni akaró zenekar képe rajzolódik ki az EP nyomán, amely ambíciót megtámogatják jó ötletekkel, és nem félnek kísérletezni sem velük.
- Ennek az erőteljes kezdésnek lehettek fültanúi bemutatkozó koncertjükön a Dürerben, december 21-én. Ha még nincs ötletetek a karácsony előtti utolsó nagy bulira, mindenképpen hallgassátok meg a kislemez dalait élőben is!
