Kikeltető PÉNZ
Álmodnak-e erőszakról Chris Isaak könnyei?
Lana Del Rey lemezkritika
Lana Del Rey
Ultaviolence

Lemez / 2014 / Interscope
8.9


A király gyapjának új albumán előkerülnek újra a nagy pop- ikonok és utalások. Például a nemrégiben elhunyt Lou Reed egy verzében, vagy a cím a Gépnarancsból. Még Hemingway is beköszön. Balladák, gitáros srácok, spleen, satöbbi.

Lana Del Rey nagyon ottvan a mítoszteremtésben. Emlékeztek arra, amikor még mindenki úgy tudta, hogy Lana úgy írta az első számait, hogy kiköltözött egy lakókocsi-telepre, meg hogy az első két videóklipjét ő rendezte és, hogy a szája is igazi? Pedig már jóval ismertsége előtt is vele volt a kiadója. Nagyon tudatos marketinggel vezették be őt a piacra. Pontosan úgy, ahogy a dobozos sajtkrémet szokás, amivel már főzni is lehet. Időben léptek, amikor kiderült, hogy Britney (vagy bárki hasonló) már nem fog ezredik alkalommal megújulni és nem trendi/eladható. Legalábbis nem mindenkinek. Mondhatni megtalálták a piaci rést.

És ezzel az égvilágon semmi probléma nincs! A Rolling Stones is előre ki lett találva, azoknak, akikmár akkor is hánytak a Beatles-től, ami szintén nem remek dallamai és frappáns szövegei miatt futott be. Sőt, a Sex Pistols is ilyen.

Lana egy tökéletes termék. Elő lehet venni, ha kell valami simogató melankólia vagy, ha foglalkoztat minket az anti-feminizmus. Nyilván. Most megrendezett, őszintétlen mainstream vagy az alternatív érték, amit felkaptak? És már jár is nekem a körmös, mert nem szabad a kultúrát szétválasztani mainstreamre és undergroundra.

Azért tud kiemelkedni a Cœur de Pirate-hoz és Cat Power-höz hasonló dalszerzők közül, mert megértette, hogy nincs értelme undergroundnak maradni, lehet pénzért is alternatívkodni. „Ha ezek itt pénzt adnak nekem, hogy ötveneséveket-idéző hangommal remek dalokat gyártsak a pop-iparnak, hát jó.”– gondolhatta Miss Del Rey, majd elment és feltöltette az ajkait. És olyan dalokat ír, amilyeneket szeretne és amilyeneket a közönség bevesz.

(Most mélyen nézzetek magatokba. Először ti is szénné hallgattátok a Video Games-t, és élveztétek nagyon. Majd kiderült, hogy nem egy nagyon tehetséges amatőr, hanem egy nagyon pénzes/tehetséges profi, aki egy homemade-videóval mindenkit átvert. De hallgattátok tovább és tetszett nagyon. Megjelent a Born to Die, és az is. Valljátok be. Még, ha hipszter-sznobok vagytok, akkor is. Csak titokban.)

Másrészről, a terméken túl működik a singer-songwriter is. Aki nagyon érti a dolgát. Zseniálisan találja meg a partnereit (a Paradise-hoz a legendás Rick Rubint, most a The Black Key-es csávót), zseniálisan tapint rá a trendekre, és kapja el őket pont időben. Gondolok itt a legelején a trip-hop, barokk pop vonalra, amit most felváltott egy pszichedelikusabb sivatagi rock és dream pop, amikhez Lana hangja talán még jobban is passzol, mint a bólogatós-hegedüléshez. Kellett egy-másfél-két-kétésfél album, mire igazán megtalálta magát.

(Aki elmagyarázza nekem, hogy akkor most ez hányadik album valójában, kap egy sajttortát az Augustban. Lizzy Grant néven kijött a Lana Del Ray, aztán a bemutatkozó albumként nyilvántartott Born to Die, utána a Paradise, ami valahol az EP és a LP között van, majd most az Ultraviolence.)

LDR hangja plusz „a Las Vegas-i sivatagban magukat mosógéppé lsd-ző Doors” plusz „a tengerparton krokodilkönnyeket hullajtó Chris Isaak” egyenlő Ultraviolence-hangzás. Engem megvett és én is megvettem.

Az egész album fülledten downtempo. Úgy vonaglanak a ritmusok, ahogy rózsadombi házibulik félreeső szobáiban szoktak egymáson a szerelmesek. Gitárszólók gyakran csúsznak be a képbe, kicsit nyávognak, kicsit vagánykodnak, de lazák és vitathatatlanul stílusosak. Néha majdnem eljut a legrosszabb Guns and Roses-típusú nyivákolásba (Sad Girl), ha Lana hangja nem mentené meg a helyzetet. A Pretty When You Cry-ban pédául már önmaga paródiájává válna a gitárhősködés.Szerencse, hogy szomorkás énekesnők hangján nem találni hibát. Van, hogy meglepően magas és virtuóz (Shades of Cool), és előfordul, hogy nem bírom ki, hogy ne énekeljem vele a refréneket (Money Power Glory, Brooklyn Baby). Ha a The Other Woman című záródal, nem is ér fel a Nina Simone-féle eredetihez, elhangzik benne a sor, ami a legjobban leírja Lana Del Rey attitűdjét: like a lonesome queen.

Ez a magányos királynő azért bűvöl el, mert a pop-zene keretein belül tud progresszív és új hangzások mellett énekelni olyan témákról, mint az alkoholizmus, a sztárcsinálás, a depresszió, a vallás vagy a szexuális-hatalom. S ez a legjobb rolling stones-i, david bowie-i hagyomány.

Két dolgot tudok most elképzelni. Pár tíz év, öt-hat-tíz album, és Del Rey olyan név lesz, mint pl. Patti Smith vagy David Bowie. A megrendezettség és a manír szépen lassan úgyis elfelejtődik, és a Lana Del Rey-szerep teljesen autentikusan fog hatni. Ahogy Bowie-nál is történt. Vagy esetleg a huszonhét éves énekesnő még következő szülinapja előtt meghal. Vagy csak eljátssza a halálát és eltűnik örökre egy kubai faluba. És legenda lesz: huszonhetesek klubja, mítoszok, pólók és born-to-die-bögrék.

https://www.youtube.com/watch?v=jcCrOf-rjA0

Kurt Cobain is (jogosan) lúzer junkienak és modoros „emo”-nak hatott a maga korában. Hendrixnek sem volt több albuma, mint a Summertime Sadness szerzőjének, és Jim Morisson-on is röhögtek páran (több, mint jogosan), amikor teljesen elszállt az indiánosdiban. Viszont most – akármilyenek voltak is – legendák.

A KERET bloghoz bárki hozzáférhet ingyen, azonban a fenntartása költségekkel jár. Szeretjük a kortárs magyar zenét, szeretünk ezzel foglalkozni, azonban a fennmaradásunkhoz és a fejlődésünkhöz szükségünk van a ti segítségetekre is! Havi rendszeres, vagy egyszeri adományoddal hozzájárulhatsz a missziónkhoz, hogy ezáltal az egész budapesti független színteret is támogasd.