Kikeltető PÉNZ
Keserves strandolás, szomorú pszichedélia – Sun-Rot EP kritika

Keserves strandolás, szomorú pszichedélia – Sun-Rot EP kritika

Lágy gitárszólók, kellemes melankólia: ezekkel bármikor el tud varázsolni egy pszichedelikus rockzenekar  bemutatjuk a Sun-Rotot, kis hazánk friss, budapesti bandáját, akik két hete jelentették meg debütáló, kétszámos kislemezüket, és talán több is rejlik bennük, mint a felsorolt komponensek.

Amikor van egy nap, amit valamilyen betegség vagy egy erős másnap miatt az ágyban tölt az ember, hajlamos, hogy olyan dolgokkal üsse el az időt, amelyek valószínűleg kevésbé hasznosak; ezek közé tartozik például az a végtelen folyamat, amikor Alter a YouTube-on, Spotify-on vagy éppen Bandcamp-en kalandozik. Ilyenkor talál valami olyasmit, amiről tudja, hogy a számára fontos egyéneknek az egészen biztos, hogy még ismeretlen – így végül megérkezik Egohoz is az az inger, aminek Alter a bűvöletében él már napok óta.

Jelen helyzetben én vagyok Alter, az olvasó pedig Ego; engedjétek meg, hogy megosszam veletek a Sun-Rot első kislemeze által feltört érzéseimet és élményeimet.

Jó sok reverb, egyszerű énekdallam, okos gitározás

Mi az, ami minden pszichedelikus zenekarban megvan, ami nélkül ezek a zenészek kihalnának? A zengető, vagyis a visszhang azon fajtája, amit reverbnek nevezünk. Én is ezzel a fülemben jöttem világra, másképpen nem is tudnék élni, de ahogy ezt a Sun-Rot bemutatkozó anyagán halljuk, a srácok sem. Ennek van egy pozitív oldala: teremt egy olyan atmoszférát, egy olyan teltséget, amit mással aligha tudnának megvalósítani, viszont van egy negatív oldala is: a szöveg teljesen érthetetlenné válik.

Ez általában sok angolul éneklő magyar zenekarnál előfordul, de pont ennek az anyagnak szerintem jót tett volna egy erős magyar szöveg, ami magában hordozza minden kelet-európai zenész nagyvárosi magányát, főleg egy ilyen hangszerelésű, ilyen dallamokból építkező kislemezen.

Mindenesetre a versszakok közti improvizatívnak ható gitározás abszolút kimagaslik a számokban, tökéletesen pótolja a kimaradt refrének helyét, amelyhez a néha csörgővel kísért egyszerű dobolás tökéletesen párosul. Emiatt van egy kis Allah-Las-os hangulata az egész projektnek, (de mégsem mondhatjuk azt, hogy olyan plagizálásról van szó, mint amilyet a Bonanza Banzai csinált a 90-es években a Depeche Mode-dal) sőt, szerintem nem is feltétlenül ez a zenekar volt a Sun-Rotra a legnagyobb hatással. Alkottak valami egyedit, ami szerintem Magyarországon egyedülálló, de nem mondhatjuk azt, hogy hasonló ötletekkel még nem próbálkozott senki a legutóbbi pár évben.

A két számot egyébként a Gustave Tiger gitárosaként és korábban a The Moog dobosaként ismert Dorozsmai Gergővel vette fel a zenekar, aki nagyon jól tudja, hogy mi kellett ahhoz, hogy ez a lo-fi hangzás ne hasson ügyetlenül; a sztereó hangzás nem tükrözi a ’60-as évekre jellemző idegesítő túlzott igénybevételt, amit akkoriban a hasonló pszichedelikus zenekarok előszeretettel használtak.

Néha a kevesebb több, ez jellemzi a kislemezt, melynek első száma a ‘Bundy On The Beach’.

Mi a fene az a „bundy”?

Itt válik fontossá a reverb, vagyis az az általam hol démonizált, hol istenített effekt, ami miatt a szöveg érthetetlenné válik. A bundy a „boner” és az „underwear” szócskák összerántásával keletkezett, tehát azt az erekciót jelenti, amit az általában kamaszkorú egyén az általa viselt alsónemű alatt rejteget. El tudjuk képzelni, hogy mennyire kínos lehet ez a strandon, vagy akár tudjuk is.  De hála istennek, itt nem egy ilyen kínos történetről van szó, ahogy az kiderül a Bandcampen mellékelt szövegből, hanem egy kegyetlen gyilkosságról, feltehetően Ted Bundy egyik brutális esetéről. Ennek tudatában a szöveg kiválóan párosul a dallamhoz, remekül festi le a szavak hangulatát, van egy izgalmas történet, amit találóan kísér az instrumentális alap.

A szám felépítése viszonylag bevett a hasonló stílusban mozgó zenekarok körében; nincs refrén, az akkordmenet stagnál, az ének okosan építkezik, szépen fokozatosan, egyre szenvedélyesebben énekel a figura, ami miatt nem válik unalmassá a szerzemény.

Szerintem magában hordozza az új indie-előadók stílusjegyeit is a már jól ismert, tengerparti pszichedelikus hangulaton túl. Emiatt kicsit földhözragadtabb marad, amit abszolút pozitívumként mondok, ettől lesz egyedi, kicsit „magyarabb” hangulatú a dal, ami  kamaszkorom teleit juttatja eszembe, amikor egy kisvárosban a Duna-partot jártam, és olyan zenéket hallgattam, mint a Salvia Palth, a Craft Spells  vagy éppen Mac DeMarco.

‘Pill Rider’, ami már nem az, ami eddig volt

A második számot hallgatva már csak a hangszerelés miatt mondanám azt, hogy ez a zene bármennyire is pszichedelikus lehet, hiszen ahogy írtam, reverbből van bőven, de a dal hangulata – amit elsősorban az akkordmenet és az énekdallam ad – abszolút az újfajta indie-t hordozza magában.

Ez a track hosszában és kidolgozottságában is egy komolyabb alkotás, mint az előző, remek gitárszólóval  végén, továbbra is a lo-fi és desert rock határán táncolva.

Az elején a jellegzetes triolás lüktetésből átvált a jól bevált kettőnégyre, ami egy egészen más löketet ad a dalnak, ebben köszön vissza igazán az a melankólia, amiről még feljebb beszéltem, pláne, ha a szöveget is figyelembe vesszük. Az előző sztorihoz képest sem túl vidám az elbeszélés, a kétszereplős történet mesélője kedvese öngyilkossága utáni oszló testéről beszél, majd ő is követi a példáját. Ezt nagyon szép költői képekkel, főleg metaforákkal írja le a szerző. Ebből a rendkívül nyomasztó helyzetből képes egy romantikus gondolatot ébreszteni.

„I took a last sight of the ceiling, I follow you to the eternal dreaming.”

A gitárriffek nagyon jól váltják egymást és térnek vissza. A szám egy kicsit megpihen nagyjából a dal hétharmadánál, egy pillanatra olyan érzésünk támad, mintha vége lenne az egésznek, egy kis hiányérzetünk marad, hogy „azért ezt még húzhatták volna egy ideig” – én például a ‘Bundy On The Beach’ végén is így éreztem magam. De aztán persze visszatér az a versszak, amit ekkorra már jól ismerünk, a végén pedig az egész kislemezt megkoronázó energiával tör fel a záró gitárszóló, ami méltó befejezése egy debüt EP-nek.

Összességében szerintem egy nagyon jó irányt képvisel a zenekar, bár furcsa, hogy egy ilyen stílusú magyar bandát így fedezek fel – azt hittem, hogy előbb futok beléjük az Aurórában egy jam session vagy egy bemutatkozó koncert keretein belül, nem pedig Bandcampen, de fontos, hogy az ilyen titokzatos zenekarokat is megismerhesse valahogy a közönség, Facebook-oldal, nevek vagy bármilyen egyéb információ nélkül is.

Szerző: Héra Barnabás

A KERET bloghoz bárki hozzáférhet ingyen, azonban a fenntartása költségekkel jár. Szeretjük a kortárs magyar zenét, szeretünk ezzel foglalkozni, azonban a fennmaradásunkhoz és a fejlődésünkhöz szükségünk van a ti segítségetekre is! Havi rendszeres, vagy egyszeri adományoddal hozzájárulhatsz a missziónkhoz, hogy ezáltal az egész budapesti független színteret is támogasd.