A magyar viszonyok között figyelemreméltóan szerveződő post-rock berkeiből az utóbbi időben sorra kerültek ki olyan alkotások, amelyek nemcsak a színtér hazai vonatkozásairól adtak igen biztató körképet, de a nemzetközi figyelemhorizontot sem hagyták hidegen – elég, ha csak a Törzs zenekar tavalyi albumára gondolunk, amely azon túl, hogy szinte magától értetődően vonzotta a tengerentúli füleket, egyben előrevetítette azt is, hogy az új évtizedben egyre fontosabbá fog nőni a gitárzene ezen válfaja.
Egyelőre merész volna kijelenteni, hogy a stílus egyre szélesebb körökbe való begyűrűzése trendszerű marad, és hogy ennek mentén a post-rock lesz a 2020-as éveknek az, ami a némi utánérzéssel járó pszichedelikus- és szörfrock-motívumok újjáéledése volt a 2010-es éveknek, mindazonáltal a zenei kísérletezés egy egészen izgalmas formája bontakozik ki jelenleg a műfaj fellendülésének képében. Annyi biztos, hogy újrafelfedezésről vagy reneszánszról a post-rock esetében szó sincs – bizonyos értelemben ez az a műfaj, ami „végig velünk volt”, közege folyamatosan épült, és a háttérben állandó kölcsönhatásban állt a meghatározó vonulatokkal, jobbára közvetetten, de viszonylag erősen alakítva a könnyűzenei irányzatok szövevényes térképét. A folyamatot erősítendő a napokban tért vissza közel négy év hallgatás után a gyökereiben egészen 2005-ig visszanyúló Képzelt Város zenekar, akiknek Samizdat című friss lemeze újabb viszonyítási pontként szolgálhat a magyar post-rock szcénához.
A Képzelt Város utoljára 2016-ban, a Köd című lemezzel kavarta meg maga körül az állóvizet, azóta pedig a zenekar összetételében is változás történt, a dobok mögé Kaczvinszky Tamás került, így egy ideig nyitott kérdés maradt, hogy pontosan merre is tart a közel másfél évtizedes múltra visszatekintő formáció.
A Samizdat ennek megfelelően – de nem csak emiatt – vérbeli visszatérő album lett, amelyben nem pusztán arról kapunk biztos képet, hogy a Képzelt Város tagjai még mindig képesek nagyszerű dalokat írni, de arról is megbizonyosodhatunk, hogy mindeközben kevéssé választják a bejárt utakat, a megújulásra való törekvés nem csak hangzatos mottóként van jelen az alkotói folyamatban.
Ami első látásra/hallásra feltűnhet, hogy a dalok az előző négy album irányvonalát megszakítva angol nyelven íródtak. Természetesen a nyelvi megformáltság nem nyom sokat a latban egy alapvetően az instrumentális önkifejezésre hagyatkozó műfaj esetében, és egyébként sem érdemes túlmisztifikálni az ilyen jellegű változásokat – tekintve, hogy nem a szövegezés tesz egy zenei szerzeményt jóvá -, azonban önmagában a magyarról angol nyelvre való váltás gesztusa bátor húzás egy olyan tágabb környezetben, amelyben tendenciaszerűen egyre több zenekar választja inkább az anyanyelvi dalszövegalkotást különböző (és közel sem minden esetben művészi) megfontolások alapján.
Ezen túlmenően viszont érdemes néhány szót ejteni arról, amire talán épp az angol dalszövegek irányítják rá első körben a figyelmet: a teljes anyagot áthatja egyfajta elidegenedés, valamiféle furcsa sötétség, amitől a dalokon végigérve sem igazán tud szabadulni az ember. Hogy mindezt a zenei témákban rejlő depresszív hangulatképek, a néhol meditatív módon egymásba folyó hangzások, vagy éppen a könnyedebb dallamokból sújtólégszerűen lecsapó gitárok masszív dübörgése adja, az valószínűleg örök talány marad, mindazonáltal ezen kulcselemek mentén is kirajzolódni látszik, hogy a Képzelt Város nem a széles körű megfelelésre épít. Ahogyan Kovács Ákos András, a zenekar énekes-gitárosa fogalmazott a lemez megjelenésekor:
„Egy ilyen műfajú zenével az embernek máshogyan kell foglalkoznia, mint egy tömegeket megmozgató stílus esetében. Rengeteg a buktató, de ha a végén sikerül egy kompromisszumok nélküli dolgot készíteni, az mindenképp jó érzés, különösen akkor, ha ez valahogy meg is találja a helyét és útját az emberekhez. A kompromisszumokkal való ilyen küzdelem sokunk életét végigkíséri más szempontokból is, nagyjából erről szól ez a lemez. Mi hoztuk létre, mi csináltunk rajta mindent, ami jó és mindent, ami rossz. Így vagyunk büszkék rá, ami nyilván megfelelően patetikusan hangzik, de így van.”
A lemez három dalához, a címadó ‘Samizdat’-hoz, az azt követő ‘Unsound’ című dalhoz, valamint a dalsort záró ‘Stolen Land’ című szerzeményhez videoklip is készült, valószínűleg tudatosan is rávilágítva a fontosabb állomásokra, amelyeket az albummal szándékozott körbejárni a zenekar.
A ‘Stolen Land’ külön érdekes ebből a szempontból, hiszen majdnem tizenegy percre nyúló tűpontosan felépített lemezzárlatként áll, amelyben vegytiszta post-rock motívumokba sűrítették az egész anyag mondanivalóját, ugyanakkor az előbbiekben is említett sötét, szorongó hangulat teljes feloldását is elhozza. Sokszor problémás még ebben a hat-hét perces dalokhoz szokott műfajban is az ilyen mértékekig terpeszkedő dalszerkezet, azonban itt teljesen indokolt, sőt mit több, szükségszerű ez a tizenegy perces lezárás, tekintve, hogy a lemez egésze nagyon sűrű, és egymást váltják a fontos fordulatok, akár egyetlen dalon belül is. (Lásd például a lemez derekán a ‘Dissenter’-ben.)
A Képzelt Város újra egy maradandó művel gyarapította a magyar könnyűzenét, mellyel egyben eddigi pályafutásuk valószínűleg legösszetettebb albumát is letették az asztalra. Amennyiben a post-rock lendülete továbbra is kitart, és iránymutató pozícióját sikerül kiteljesítenie, nem lenne meglepő, ha a későbbiekben épp a Samizdat dalaira tennénk az új évtized és egyben egy új könnyűzenei korszak kezdőpontját – de ahogyan az lenni szokott, ezt is az idő dönti majd el.
Fotó: Vadászi Zoltán
