A Lärmot keveseknek kell bemutatni. A Fogasházzal és az Instanttal egy épületben található belvárosi szórakozóhely a budapesti underground elektronikus zenei élet egyik legfontosabb színtere: kicsi, a tánctéren ritkán fázunk és az egész helyre fátyolként borul a sötétség. Mindez tökéletes atmoszférát adott a pénteki bulinak.

Ahogy belépünk, nem egy csillogó, neonfényben vibráló, olcsó giccsmásolatot látunk, a klub védjegye talán az, hogy a lehető legkevesebb elemmel próbálja megteremteni a zene köré tudatosan kiépített atmoszférát. A Lärmben szinte minden hétvégén a különböző elektronikus zenei irányzatok elismert vagy feltörekvő képviselőit ismerhetjük meg, néha hétköznap is, bár ekkor a hazai előadók dominálnak. Nem egy elhagyatott gyárépület nagyságú helyet kell elképzelni, de a mérete előny is, így nyugodtan kísérletezhetnek a szervezők, nem elvárás az, hogy hét-nyolcszáz ember igényeit elégítsék ki egy-egy bulival. Több szervezőcsoporttal is együttműködnek, az egyik ezek közül a Technokunst, akik havi rendszerességgel hívnak meg egy-egy vendégelőadót, többnyire Isu és Dork zenei támogatásával.

A pénteki bulit Isu nyitotta, Dork zárta, és mivel Judas mindössze egy órányi anyaggal készült, volt is idejük kibontakozni az este folyamán. Isu hozta a tőle megszokott színvonalat, erőteljes, mégis ritmusos szettel melegített. Mindig jó látni, hogy mennyire élvezi a mixelést, hogy mennyire nem azt a megfásult hangulatot viszi a pult mögé, amit sok technón edződött veteránon láthatunk. Ez a hangulat a mixein is érződik, egyszerre tűnnek letisztultnak és kreatívnak.

Feltett szándékom volt az este vendégfellépőjéről videót vagy legalább egy fotót készíteni, és ennek megfelelően – a szórakozás rovására – egy kisebb technikai apparátussal érkeztem, de szerintem Robert Capának is komoly fejfájást okozott volna a helyzet megoldása.

Judas ugyanis a teljes testfelületét elfedő, egyszínű öltözékben vállal csak fellépést, a pult nem volt túlvilágítva és a füstgépet sem sajnálták a szervezők. Ez persze a helyszínen csak mind növelte a hangulatot, működött is, elvégre nem fotózáson voltunk.

Jó lenne írni valami alapinfót róla, de azon kívül, hogy az esemény meghirdetésénél (ha jól emlékszem) a szervezők megosztották a nemzetiségét (amit azóta nem találok, úgyhogy nem írom le), nem sokat tudni. A kosztüm elvileg az introvertáltságának ad fedezéket, a fellépései erősek, az a szerény sajtó, amit találtam róla, pozitív, de egyebet nehéz mondani, úgyhogy beszéljen helyette inkább a Disgrace című EP-je:

Valamilyen prekoncepció folytán sokkal egyhangúbb szettre számítottam. Judas bár keményen kezdett, szépen építkezett, ügyesen szőtte be az ismertebb munkáit és hősként állta végig azt az egy órát, pedig még józanon, pólóban is úgy lehetett izzadni, mintha kocogtunk volna. A Lärm látogatói hozzám hasonló lelkesedéssel fogadták – mondjuk udvarias közönségnél ezt néha nehéz megállapítani.

Bár ilyen téren nem tartom magam finnyásnak, a Lärm közege számomra mindig kellemes társaságot nyújt, többnyire huszonéves vagy koraharmincas fiatalokat látni, senki sem dobálta szamurájként a végtagjait az ember arcába, a fellépőt nem takarták el a videókat rögzítő iPhone-ok és ha valakivel összeakadt az ember, a másiknak mindig volt egy kedves szava.

Ennek több oka is lehet; egyfelől az olyan előadók, mint esetünkben Judas, nem feltétlenül ismertek annyira, hogy a nevük hallatán ezrek kezdjék el melegíteni a vádlijukat, akik viszont mégis, azok nagyon. Másfelől, valljuk be, akik a környéken akarnak bulizni, motiváció hiányában többnyire az Instantig vagy a Fogasházig jutnak, ahol sokkal divatosabb zenéket lehet hallani, amennyire én tudom, többnyire belépő nélkül.

Judas szettjét, ahogy korábban is írtam, Dork követte egy szolidabb, erős basszusokra építő mixszel, amit én személy szerint rendkívül élveztem. Gond nélkül végigálltam a három órás „levezetést”. Nem voltam egyedül, az első néhány sor, mint egy keménymag, szinte végig maradt, és bár a hátsók szállingóztak, még reggel hatkor is volt közönség.

A Technokunst mintha tudatosan gyűjtené be idén a maszkos előadókat, egy hónappal ezelőtt SNTS-re szeletelhettük, november 17-én pedig az I Hate Modelst hozzák vissza a budapesti közönségnek, az A38-ra.

A szervezőcsoport egyébként nem csak bulikkal, de kvázi közösségszervezéssel is foglalkozik, az egyre színesedő techno-színteret olyan törekvésekkel is kiegészítik, mint az előző hónap végén tartott lärmos-technokunstos meeting, ahol megismerhettük a bulik szervezőit, a Lärm helyszíneit és olyan érdekes infókat is megosztottak velünk, amik kapcsán a partilátogatók jobban megérthetik a számukra nem egyértelmű háttér folyamatokat.

 Szerző: Bódi Péter