Az elmúlt évek során Sena nevét legtöbben az Irie Maffiával kapcsolták össze. Ő az a csodálatos színpadi jelenléttel bíró ghánai lány, aki nélkül ez az egész projekt elképzelhetetlen volna. A különféle felállásokban különféle zsánerű zenékkel hódító banda alakulása óta bejárta az ország összes fontos fesztiválját és klubját, külföldi fellépésekre járnak, emellett pedig arra is marad idejük, hogy új muzsikákkal örvendeztessenek meg minket. Sena pedig mindebben hűséges harcostárs már hosszú esztendők óta. És bár nem kétséges, hogy a Maffia sikere épp úgy az énekesnő szívügye, mint saját projektjei azért mégiscsak elérkezett az idő, hogy – persze együttműködésben az Irie Maffiás srácokkal – összerántsa egy szólóalbumra mindazt, ami vagy nem fért bele a zenekar profiljába, vagy egyszerűen talán csak túl személyes volt.
A lemeznek nincs éles vonalvezetése, de ez nem is hiányzik neki. A művésznő tízévente jelentet meg albumot, jogos, hogy azok a dalok is fel kell, hogy kerüljenek a korongra, amit a hűséges rajongótábor, és közeli barátok már jók ismertek. Leginkább Lauren Hill lemezeihez tudnám hasonlítani: neki mondanivalója van, közölni akar dolgokat a világgal, és teszi ezt a hangjával, a szövegeivel, és elképesztően vonzó személyiségével. Senkinek se egyszerű az élet manapság, egészen biztosan Senának sem, de ebben a sokszor reménytelennek tűnő világunkban lerakott az asztalra egy olyan lemezt, amiben benne van minden, amiért érdemes folytatni. A ‘Pressure’ a hatvanasévekig repít minket bugizós rockzenével. A ‘Greet My Teeth’ akár egy korai Gwen Stefani szám is lehetne, olyan fülbemászó. A bárkit bármilyen helyzetben felvidító ‘Extra Large’-nak ott a helye minden iPodon ebben a tetü időben. A ‘Buckets Full Of Love’-val komolyra váltunk, Sena kiénekli a lelkét. Az ‘Every Blessed Thing’ pedig afféle ars poetica, édesen zsongó harsonákba bújtatva. Nem sorolom fel az összes számot, inkább csak annyit mondok, hogy van a folytatásban Aretha Franklin legszebb éveire emlékeztető „Booparappappappappamm”-ozás, space-partit idéző elektronika, egy kis chill, síró elektromosgitár, robot Senává torzított énekhang, és igazi feelgood himnusz is.
Az első emlékem Senárólvalami olyasmi, hogy egy ügyeletes címlaplánnyal való beszélgetés és egy Tokio Hotel klip között beült hozzám a Viva élő adásának, az Interaktívnak stúdiójába, és három perc alatt megváltoztatta a világot körülöttünk. Megnéztünk tőle egy klipet is, amiről nem tudtam levenni a szemem, és persze a fülemet se, csak olyat nem mondunk magyarul.
Akárhogy is, már akkor is egészen bizonyos volt, hogy ez a lány valami egészen más, mint amit megszoktunk. Se nem alternatív „art bitch”, akinek derogál zenetévéknek nyilatkozni, de nem is egy mindenáron mindenhol jelen lenni akaró, hírnévért rúgkapáló önjelölt állócsillag. Az évek peregnek, a címlaplányoknak lefolyik a sminkjük, a tíz évvel ezelőtti slágerekre pedig csak nosztalgiázunk, ám Sena talpon maradt, és mára egyértelműen kiderült: nem csak vérbeli zenész és virtuóz művész, de egyfajta szabadságharcos is – a szó legnemesebb értelmében.
Olyan zene ez, amit hallgatva az embernek visszatér a hite. És ez manapság nagyon nagy dolog. „I’m gonna wait for the morning light!”
