Szerdán már kora reggel lehetett érezni az elkövetkezendő események súlyát, szinte tapintható volt a levegőben a feszültség. Egyrészről mindenki tudta, hogy délután játsszák majd a Magyarország-Portugália EB mérkőzést és már ez elég lett volna arra, hogy a maximumon pörögjön a hangulat, de az egész még pluszba meg lett fejelve a Fishing kezdődésével is, így aztán mindenki lázban éghetett. A hatás nem maradt el.

Ahogy korábban már meg lett említve, a Fishing olyan, mint egy hatalmas kertiparty a haverodnál és ezt a nulladik nap is tökéletesen tükrözte.

Persze ha tudod, hogy a buli négy napig tart, akkor első nap úgyis csak hangolódni fogsz, tartalékolod magad a többi háromra. Ez a mentalitás átjárta az egész napot és egy egészen egyedi, pozitív feelinget kapott tőle. A bejárati becsekkolás, valamint a nagyszínpadok melletti elhaladás után első utunk a Borfalú Színpadhoz vitt minket, hiszen ott kezdődtek a leghamarabb a koncertek. Ezen a ponton a fröccs meg a cigi is már a kezünkbe volt és így, a relaxációhoz szükséges összes kellékkel kiültünk a színpad elé a fűbe, kezdődhetett a muri.

Elsőként Lenthár Balázs lépett a színpadra, klasszikus egy szál gitár felállásban. Lenthár egyszerű kocsmabluest játszik (saját számokat és feldolgozásokat is egyaránt), amolyan hangulatfestő zenét. Tökéletes és laza kis felütése volt a fesztiválnak. Aztán átadta a stafétát a Kubalibrének, akik ugyan jelentősen más stílust képviselnek, mint ő, de épp ugyan annyira illettek az összképbe.

Ők amúgy „A” Pécsi zenekar, hiszen aki idevalósi, az valamilyen módon már száz százalék, hogy találkozott a nevükkel. A maguk „hülyegyerek” attitűdjével meg a fecskében való gitározással ők is tökéletesen hozták a kertiparty hangulatot. Mintha a legjobb barátaid ugrottak volna át koncertezni. Erre amúgy már jó páran fel is pattantak a fűből, hogy körbeugrálják a színpadot.

Még csak egy óra telt el az első koncert óta, de már akkor elkezdtek beindulni a dolgok. Tökéletes.

Egy gyors muníció újratöltés után lecsattogtunk a PMFC Színpadhoz, hiszen hatkor elkezdődött a Bozo fellépése és persze a fent említett EB mérkőzés is.  A meccs ereje megérződött a koncerteken is. Nem csak a közönség csappant meg , de a zenekar is úgy jött le a színpadról, hogy pakolás közben a közönséget vonta kérdőre a meccs eredményét illetően. Bár 2011 óta léteznek, eddig soha nem hallottam a Bozoról, azt se tudtam eszik-e vagy isszák. De sikerült teljesen meglepniük. A négytagú zenekar – elmondásuk szerint – a Punk és a Grunge keverékét, a „Prung”-ot (haha) játsszák. Remélem, hogy a közeljövőben sokkal többet találkozom majd velük, mert amit a srácok hoznak az nagyon jó. Csak úgy ömlött belőlük a pozitív energia a koncert folyamán, ehhez, ha hozzáadjuk azt is, hogy okosan vannak megírva a számaik, továbbá azt, hogy mocskosul jól is szólnak, már mindenünk megvan egy tökéletes koncerthez. Csak így tovább!

A Bozot váltó Kipuról is csak hasonló jókat tudok mondani. A pécsi grunge/stoner/pszichedelikus/mindenamimenő rockzenekar a nulladik nap egyik legszórakoztatóbb koncertjét hozta. Belőlük tényleg áradt az elemi erő. Mintha lejött volna Orfűre a Queens of the Stone Age, csak nyílván olcsóbb volt, meg a közönséggel is több volt a kommunikáció, közben pedig a meccs is végetért, 3-3-as végeredménnyel. A hangulat itt már maxon volt.

A Kipu által leszakított fejemet visszaigazítván rohantam is vissza a Borfalú színpadhoz, hogy elcsípjem a Ripoff Raskolnikov koncert végét és az utána következő The Devil’s Trade teljes egészét. A Ripoff könnyed blues zenéje nagyon szórakoztató, a színpadkép meg zseniális volt. Bántam is, hogy nem tudtam ott lenni az egészen. A The Devil’s Trade pedig.. fúh. Először a Youtube-on, teljesen véletlenül találkoztam ezzel az egy személyes Singer-songwriter projekttel és azonnal betalált nálam. Ott eldöntöttem, hogy muszáj lesz egyszer élőben is megnézni. Nem csalódtam. A koncert minden perce, aranyat ért. Az a fajta fellépés volt, amin ha elhangzott az ominózus „bancamp-en megtaláltok” mondat, akkor nem az jutott először eszembe, hogy „jól van, kezd már inkább a következő számot”, hanem sokkal inkább az, hogy „na, akkor meg is hallgatok mindent, amit eddig csináltál”.

A nagyszínpadot a Blahalousiana nyitotta, akik egy korábbi KERET-es interjúban meséltek nekünk arról, hogy hatalmas megtiszteltetés számukra a Kispállal egy színpadon fellépni, és hogy nagyon fognak a koncertre készülni. Ez meg is látszott, nagyon jól állt a bandának a nagyszínpad, mindenki igazán a zenekar nappalijában érezhette magát.

És ha már Kispál, az este fő eseménye az ő „búcsú” koncertjuk volt. Ennek a jellegét az egyik feszttiválozóval folytatott beszélgetésem írja le a legjobban. Ő csak annyit mondott nekem, hogy „A 2010-es búcsúkoncerten is ott voltam ám.” Szinte már most borítékolható a 2017-es búcsúkoncert is. Sajnos ez az érzés magára a koncertre is kihatott – ahol ugyan minden teljesen a helyén volt – de valahogy lerázhatatlan volt róla, hogy ez inkább marketing fogásnak tűnhetett, mintsem egy igazi, lelkes búcsúzásnak. Ettől függetlenül közel sem volt rideg a koncert. Hiszen a Kispál mindig is egy emberközeli zenekar volt, akik a nagyszínpadból is bármikor klubszínpadot tudtak varázsolni. A koncert vége egyszerre volt grandiózus és egészen parányi, mintha kicsit minden egyes nézőhöz személy szerint szólt volna.

Mindent egybevéve a nulladik nap tökéletesen megalapozta a fesztivált. Ezek után nehéz belegondolni hogy a maradék három napon ezt még lehet fokozni.

Fotók: Kirschner Petra