Kikeltető PÉNZ
Ilyen volt először vidéken koncertezni a zenekarommal

Ilyen volt először vidéken koncertezni a zenekarommal

Minden Budapestről induló zenekarnak meghatározó élmény az első vidéki koncert, ez nem vitás. Fontos szem előtt tartani, hogy a már megismert otthoni közönséghez képest milyen igényeket kell kielégítened egy kisebb városban, mennyire nyitottak az ottaniak, vagyis mennyire kíváncsiak arra, amit csinálsz. Mindezek tükrében azt kellett megállapítanom, hogy a nehezítő körülményekkel együtt sem sikerülhetett volna jobban a Carson Coma soproni kirándulása.

Éppen, hogy csak túltettük magunkat a Kikeltető TRIP hajós záróbuliján, amikor hétfőn érkezett egy telefon, hogy szombaton Sopronban szívesen látna minket a Blahalouisiana az előzenekarukként. Ennek természetesen nagyon örültünk, de egy induló zenekarnak egy Budapest-Sopron autóút nem ugyanúgy néz ki, mint egy több éve rendszeresen országszerte turnézó együttesnek, és ezt bele kell kalkulálni az ilyen koncertekbe. Hála Istennek a Blaha nagyon segítőkész volt e téren, így a személyautónkban szállított cuccokat minimalizáltuk, de azért így is elég zsúfoltan, ölünkben egy-egy gitárral indultunk neki.

Az utazás elég mókás volt; mivel én vagyok a legmagasabb, én ültem az anyósülésen, ezért az én feladatom volt sofőrünk és billentyűsünk, Bálint navigálása a Google Maps segítségével. Ez meglehetősen megnehezítette mindkettőnk dolgát, de főleg Bálintét.

Ennek eredményeképpen – miután lemerült a telefonom és fél órán keresztül kerestem egy töltőt, hogy újraizzíthassam a navigációs rendszert – Sopron helyett Ausztriát tűztük ki úticélul, és egy szűk fél órát töltöttünk a vasfüggöny túloldalán.

A hó és a látási viszonyok együttese megnehezítette Bálint dolgát az autó koordinálásában, így kicsit nekicsúsztunk egy „kerülési irány jobbra vagy balra” táblának, de nem lett semmi baj, csak nagyon megijedtünk. Mondanom sem kell, hogy ezzel kicsit túlnyújtottuk az útidőt, de még így is időben értünk oda, ráadásul még a Blahalouisiana előtt.

A koncertek a Búgócsiga Akusztik Garden elnevezésű klubban kerültek megrendezésre, ami egy elképesztően barátságos hely, hangulatában egészen egyedülálló. Mégis, a magyar-alter zenekarok koncertjeinek plakátjaival kitapétázott falak valamilyen iránymutatást adnak, hogy hova is kerültél most, méreteit tekintve pedig valahol az Auróra és a Kuplung között lehet.

Tehát, ha bent beszélgetsz valamelyik leghátsó asztalnál, akkor sem tudod elkerülni, hogy lásd a koncertet, de ha inkább kint cigiznél, akkor egy ablakon keresztül figyelheted a benti történéseket.

Elég jól szólt a színpad kifele és befele is. Mi nagyjából 15 perc alatt meglettünk a beállással, a hangtechnikának és a segítőkész hangmestereknek köszönhetően – igaz, szegény Peti drumpad nélkül maradt, hiszen az az egy sáv már nem fért be az ottani keverőbe, én pedig pergőmikrofon nélkül játszottam, de úgy gondolom, hogy ez semmit sem vett el az élményből.

A koncertünk szerintem baromi jól sikerült. Egészen sokan voltak, bár megtartották azt a tisztes távolságot, amit minden szégyenlős ember megtart egy számára ismeretlen zenekarral szemben, de elöl ment a tánc, ment a pogó, minden.

A buli után elkapott minket a teraszon egy kedves dohányzó pár, akik miután csináltak velünk egy közös képet, elmondták, hogy mennyire ritka, hogy ennyien vannak egy előzenekar koncertjén, mivel már a Kalapács Józsi is csak úgy jön koncertezni Sopronba, ha előtte van három zenekar, mert különben csak húszan lézengenek a Hangárban is, ami ugye elég kínos.

Azt is megtudtuk, hogy nagyon jól közvetítettük ezt a ’80-as évek vibe-ot, aminek örültünk, mert az már csak húsz évre van a ’60-as évektől, tehát ha lassan is, de közeledünk a célunk felé.

A Blahalouisiana fantasztikus koncertet adott, a közönség iszonyatosan élvezte, náluk már kicsit előrébb mertek sétálni a mimóza tinilányok is. Mi is nagyon éltük, táncoltunk, megbeszéltük, hogy miket kéne nekünk is csinálnunk azért, hogy ilyen ügyesek legyünk. A koncert után nagyon kedves szavakat kaptunk az egész Blahától, cukik voltak, egészen összemelegedtünk, iszogattunk, cigizgettünk, majd a turnémenedzserük összeterelte a bandát és fáradtan hazaindultak.

Mi ezután pakoltuk össze a cuccainkat, melyeket bedobtunk egy kis raktárba, miközben a lemezlovas kolléga a kedvenc Punnany Massif és Halott Pénz slágereinkkel kápráztatott el minket, így a pakolás is nagyon vidáman telt.

Egy helyi fogadóban foglaltunk magunknak szállást, így a pakolás után kezdődött az este lényege, a diszkó, a backstage-ben töltött tartalmas órák, csapatmegbeszélések, hatalmas nevetgélések, ami szerintem minden koncert után a legjobb rész, hiszen ilyenkor érzem azt, hogy ez a közösség nem csak egy olyan zenekar, mint mondjuk a Pink Floyd, akiket csak a közös munka kötött össze, mint egy alkotói csoportot, hanem ezek az arcok tényleg teljesen idióták, akik mellett már annyira el tudom engedni magam, mint abban a fiúkollégiumban, aminek életem eddigi legviccesebb történeteit köszönhetem.

Mielőtt elindultunk volna a fogadóba, élelmet kerestünk magunknak Sopron belvárosában – éheztünk, üres volt a gyomrunk, ennünk kellett. Egy kedves helyi hölgy ajánlott nekünk egy gyorséttermet a közelben, ahova el is mentünk, de nem szolgáltak ki, mivel zárás előtt öt perccel érkeztünk. Ezt a marcona biztonsági őr adta tudtunkra, aki nem akart balhét, így üres hassal lézengtünk és ténferegtünk vissza szállásunkra a jéggel borított soproni utakon.

Ettől eltekintve remekül sikerült ez az egy nap, amit Sopronban töltöttünk, mivel:

  • Egy átgondolt döntést hoztunk, amikor elvállaltuk a koncertet.
  • Nagyon szervezetten és összehangoltan készültünk fel.
  • Ebből következően a nehezítő körülmények sem szabhattak gátat semminek – nagyon korán elindultunk.
  • Rengeteget próbáltunk az utóbbi időben, hogy a produkció olyan legyen, amilyen.
  • Nagyon jó barátok vagyunk.

Vasárnap egy közös reggeli után elváltak útjaink, én vonattal és a barátnőmmel mentem haza, így mindenki kényelmesebben tudott utazni. De még a reggeli előtt összefutottunk egy kedves terepjárós figurával, aki mély nyomokat hagyott mindnyájunk szívében és Bálinték autójának oldalában, melyet feltehetőleg slusszkulcsával gravírozott bele a verdába, miután kedves billentyűsünk és sofőrünk nem hagyta, hogy kitolják a zenekar által közösen jóváhagyott maximális parkolóhelyről manőverezés közben.

Minden nehézség ellenére remek élmény volt ez az első vidéki túra, amelyen Felsmann Julcsi kísért végig minket fantasztikus amatőr fotóapparátusával, mely segítségével készített rólunk ilyen sejtelmes képeket.

Nagyon jó volt látni, hogy nemcsak a Budapest-belvárosi réteget tudjuk megmozgatni, hanem Sopronban is legalább ennyire igénylik a jó rokkot az emberek, ami azt eredményezte, hogy ezentúl gondolkodás nélkül fogadjuk el a meghívást hasonló koncertekre a fővároson kívül is.

Olyan volt, mint egy remek osztálykirándulás, amit bármikor szívesen megismételnénk.

  • Mielőtt egyéb városok végleg elrabolnák a szívüket, a Carson Comát azért még el lehet csípni Budapesten is – legközelebb például február 9-én, az Elefánt farsangi buliján!

Szöveg: Héra Barnabás – a Carson Coma dobosa, Fotók: Felsmann Julcsi

A KERET bloghoz bárki hozzáférhet ingyen, azonban a fenntartása költségekkel jár. Szeretjük a kortárs magyar zenét, szeretünk ezzel foglalkozni, azonban a fennmaradásunkhoz és a fejlődésünkhöz szükségünk van a ti segítségetekre is! Havi rendszeres, vagy egyszeri adományoddal hozzájárulhatsz a missziónkhoz, hogy ezáltal az egész budapesti független színteret is támogasd.