Egyik „keményzenei” műfaj sem tud könnyen boldogulni a világban, ugyanis szélsőséges gondolatai és megszokottól távoli hangzása révén a társadalom java része elutasítja. Ez azonban sosem okozott problémát hűséges követői számára, mert valahogy mindig megtalálták a maguk helyét és közegét. Most azonban fordulni látszanak a dolgok, és azon kapjuk magunkat, hogy eltűntek a régi helyek, a zenekarok vagy feloszlottak, vagy áttértek egy könnyedebb hangzásra, és már egyáltalán nem ugyanaz a zenei lázadás fogalma, mint ami régen volt. Pár hete a Toldiban bemutatták a BP Underground dokumentumfilmet, ami a punk-hardcore színtér életútját mutatja be Budapesten a 90-es évektől napjainkig. Ennek kapcsán Turán Eszter és Koltay Anna rendezőpárossal beszélgettünk és a gondolatcsere szálait tovább fejtegetve a jövőbe tekintettünk.

„Ez egy olyan szubkultúra, ami megtanít téged önmagad lenni, megtanít téged a kritikus gondolkozásra és arra is, hogy egy kicsit más szemmel nézzél a világra, mint amit a mainstream mond neked. Mainstream alatt pedig nem csak a zenét értem, hanem magát a mainstream kultúrát. Körbemész egy városban és látod, hogy a különböző hirdetőoszlopoktól kezdve minden termékkel mit akarnak lenyomni a torkodon. A hardcore számomra minden, ami nem ez.”

– Jakab Zoltán gondolata a BP Underground filmben.

A BP Underground egy önfinanszírozásból létrejött film. Honnan jött az ötlet, hogy saját zsebből valósítsátok meg a filmet?

Eszter: Miután többször visszadobták a pályázatunkat, két választási lehetőségünk volt. A fiókba tenni az eddig felvett anyagokat, vagy pedig önerőből létrehozni a filmet. A második mellett döntöttünk. Egyrészt Anna hozott tévés kapcsolatokat, én meg hoztam a filmeseket és megcsináltuk. A fanatizmusunk mondatta velünk azt, hogy nem hagyjuk és ez átragadt másokra is a környezetünkben. Nagyon sokan segítettek minket!

Anna: Elkezdtük, de még nem tudtuk pontosan, hogy sikerül-e támogatást szerezni, vagy sem. Annyira vitt minket előre az, hogy szeretnénk befejezni, hogy később már nem volt kérdéses a folytatás.

Ti mennyire éltétek meg a hardcore forradalmat itthon? Mit jelent számotokra ez a műfaj?

Anna: Valójában egy sorozatot szeretnénk Eszterrel, aminek a címe BP Underground. Ezáltal több szubkultúrát mutatnánk be. Teljesen kézenfekvő volt, hogy az első rész egy olyan közös pont (a hardcore) legyen, ami szimbolikus is, mert minket ez hozott össze. Nem mondom, hogy nekem ez a kultúra volt az, amiben a legjobban otthon voltam, de nagyon mélyen megéltem. Amikor az ember tizenévesen kapcsolatban van és belekerül egy közegbe, az egy életre kihat. Eszterrel mindketten benne voltunk ebben a szcénában más-más időszakokban. Én inkább a 2000-es évek közepén csöppentem bele, amikor a Kultiplex meg a Süss Fel Nap virágzott. Nekem ekkor nyílt ki a világ. Előtte is rockzenét hallgattam, inkább a magyar és külföldi klasszikus vonalat, de ekkor egy olyan új közeget ismertem meg, olyan íratlan szabályokkal, amiről előtte még soha nem hallottam.

Egy olyan közösség volt ez, amit borzasztó izgalmas volt megismerni, azokkal az íratlan szabályokkal együtt, amik alakították. Azon túl, hogy lettek kedvenc zenekaraim, barátságok is köttettek. Ez volt az egyik motiváció.

Eszter: Minket az Annával ez a közeg hozott össze. A közös barátaink ebből a szcénából vannak. Az én utam szerintem tök árnyalt, mert én is inkább „rock chick” voltam, aki hardcore-punk arcokkal lógott, és még ha nem is volt teljesen enyém ez a világ, mindenképp hatott rám. Egy borzasztó nehéz tinédzser voltam Óbudán, ahol adja magát, hogy az ember belecsöppen a punkba. Aztán, ahogy a  film is mutatja, számomra a 90-es évek közepe-vége volt a csúcs – amit a Totalcarban éltünk meg például – akkor nagyon benne voltam ebben az egészben. Azt hiszem akaratlanul is ott voltam ennek az egész mozgalomnak a kibontakozásánál.

Melyik stílus az, amelyikben szerintetek a legotthonosabban mozogtok?

Anna: Részemről mindenféleképpen a rockzene, de a nagybetűs ROCK, és azon belül is elég sok szubkultúra. Nem tudok egyet választani, de szerintem sokan vannak hasonlóképpen ezzel. Ez így jó, mert nem lehet annyira korlátozottan gondolkozni. A punk-hardcore fontos számomra mai napig , szívesen megyek le ilyen koncertekre. A klasszikus rock mellett volt egy erős rockabilly-psychobilly vonal, amit szintén nagyon szeretek és remélem, egy napon ezt is be tudjuk mutatni.

Eszter: Sok korszaka van egy embernek és mindig vannak dolgok, amikhez hű marad. Az én utam, ahogy már meséltem Óbudáról a punkkal indult, majd mindenféle rockzene hatással volt rám, a teljesen elborult goth-tól a rock’n’rollosabb dolgokig. Majd kikötöttem a melankolikusabb, mindenféle Seattle-i zenéknél. Nagyon érdekes ebben a Seattle-i vonalban, hogy mennyire felfedezhető a punk hatás. Lehet pont ezért jött be. Van benne valami nyers, ami elképesztően dallamos énektémákkal keveredik. Ezek után eléggé beszippantott a hiphop kultúra is. Ha valaki megkérdezné, hogy például perpillanat mi az, ami engem definiál, akkor azt mondanám, hogy Anderson Paak. A rock’n’rollba Alex Turner hozott vissza részben 2006-ban és tavaly egy Last Shadow Puppets koncerten, ahol megint azt éreztem, mint amit régen, hogy ennek van értelme! A brit vonal mindkettőnknél nagyon erős. Annánál inkább az Oasis és azon belül is Noel Gallagher szeretete, nálam az kevésbé. Az Oasis filmet mindketten megnéztük a BP Underground előtt. Lehetett belőle tanulni, hogy filmes szemmel mik azok a eszközök, amiket direkt nem úgy szerettünk volna használni, illetve mik azok, amiket igen. Jó példa, hiszen ez is a 90-es évekről szól, így erős a párhuzam.

A film levezeti, hogy miképpen robbant be a punk, majd fokozatosan hogyan váltott át ez az életérzés egy őszinte, ordítós, dühösebb lázadásba. Mit gondoltok a jelen helyzetről, létezik még egyáltalán itthon ez a műfaj?

Eszter: Mindketten járunk koncertekre, de nekem van egy kisfiam és nem tudok minden péntek-szombat menni. Van egy életkori sajátossága ennek, hogy 18 évesen minden koncerten ott vagy, de mikor már nem vagy ennyi idős, akkor céltudatosabban mész el szórakozni. Jó látni azért, hogy vannak olyan emberek, mint például a Tizedes („Tizi”), aki a Dürerben rendszeresen tart koncerteket, bulikat és a próbatermek is ott vannak. Tehát azért van aktív élet a hardcore-punk színtérben. Frank Carter, a Gallows meg ezek a zenekarok még mindig iszonyúan pörögnek, csak ugye vannak trendek most is. Nem tudom eldönteni, hiszen nem élem ezt annyira napi szinten, mint a 90-es évek végén. Akkor az egész világon a Sick of it All vagy a Madball folyt a csapból. Ekkor még volt MTV. Most már nehezebben jut el az emberekhez, szétszéledt mindenki. Nem az van, hogy mindenki tudja, hogy ki az az adott zenekar, vagy zenekari tag, mert megnézte a Headbangers Ball-t, hanem az van, hogy nehezen lehet rátalálni a másik száz banda mellett.

Anna: Mindig vannak korszakok, több hulláma volt a hardcore-nak és azt gondolom, hogy volt egy nagyon felfelé ívelő új hullám a 2000-es években, ami egy picit leülepedett azóta. Az éppen aktuálisan pörgő nyugati zenekarok nem biztos, hogy rockzenében utaznak. Ez tök normális, hogy akik a csúcson voltak azok elfáradnak, feloszlanak, stb. Aki erősebb, az újratervezi magát és visszatér. Magyarországon is látjuk, hogy a bandák próbálkoznak visszatéréssel, több-kevesebb sikerrel. Nem aggódom azon, hogy nem lesz egy újabb felfelé ívelő ág.

Milyen szerepet játszott a punk-hardcore mozgalom kibontakozásában Budapest, mint város?

Eszter: Van egy olyan teóriánk az Annával, hogy minden szubkultúrában és azok kialakulásában tök nagy szerepe van annak, hogy melyik városban születtek. A filmünk egyik nagyon fontos kitétele, hogy ez az egész közép-kelet-európai lét, ezzel a fura történelemmel és ezzel a fura történelmi időszakkal hogyan formálta a hardcore-punkot. Talán ezzel lehet a legjobban bemutatni a kort, hiszen egy nagyon társadalomkritikus szubkultúráról beszélünk. Amikor majd a rockabillyről vagy a hiphopról fogunk filmet készíteni, ott már kevésbé tudjuk ezt tetten érni, de a hardcore-ban baromira.

Anna: Nagyon fontos volt számunkra, hogy bemutassuk azt a társadalmi közeget, ahol ezek a zenekarok születtek. Nem csak arról szól a film, hogy megnézzük milyen bandák voltak, hanem hogy miért voltak fontosak. Miért voltak dühösek? Mi volt az a közeg, ami ezt kiváltotta belőlük? A filmkészítés során sokszor feltettük egymásnak a kérdést, hogy erre megkaptuk-e választ. Egymás tükrei voltunk. Mikor már azt tudtuk mondani, hogy igen, most már tudjuk miért, akkor éreztük, hogy megszületik az, amiért elkezdtük az egészet csinálni. Nem csak a felszínről kell beszélni. Akkor lesz jó, ha megérti olyan is, aki nem volt részese. Szuper visszacsatolás volt, hogy a premier után jöttek oda a tévés kollégáim és barátaim, akik nem voltak benne ebben a szubkultúrában (még talán másikban sem), hogy mennyire élvezték és tetszett nekik.

Azon kívül hogy a szcéna nagy részének is tetszett, nyilvánvalóan voltak fanyalgók. Az is tény, hogy fontos helyszínek kimaradtak a filmből.

Nekünk Budapest a fókuszunk, így ezzel nem tudunk mit tenni. Bővíthetnénk, de akkor már nem egy 50 perces film lenne, hanem egy hosszabb, minimum 2 órás és nagyobb költségvetésű munka. Ezt a hiányosságot vállaljuk is. Tudatosan nem öleltük fel ezt a nagy témakört. Olyan alkotás nincs, ami mindenkinek tetszene.

Eszter: A másik kedvenc kritikám az, amikor azt a kérdést teszik fel, hogy miért nincsenek benne nők? Ez egy elég vad műfaj és nem nagyon voltak benne nők. Még a punk vonalban csak-csak, de a hardcore-ban már nagyon nem találunk itthon női zenészt.

A filmben is elhangzik egy nagyon izgalmas gondolat arról, hogy „a hardcore a társadalmi problémák kicsapódása”. Ami ugyebár mindig van bőven, de akkor aktuálisan a rendszerváltás utáni anyagi és politikai nehézségek jelentették ezt. A mai helyzet mintha fokozatosan romlana, még sincs meg ilyen szinten ez a „hardcore kicsapódás”. Mit gondoltok erről?

Anna: A szolidabb, lagymatagabb műfajok erőteljesebb megjelenése összefüggésben van a digitális világgal. A 90-es években az volt elérhető, ami. Mindenki tudta, hogy mi az a Biohazard, a Sick of it All és mindenki, aki ilyen zenét hallgatott, az lement azokra a koncertekre. Most már ez sajnos szétszálazódott és kisebb a hangja, nem ér el akkora hatást.

Eszter: Például az Orbán népe punk-válogatás is most jött ki, ami eléggé reflektál arra, hogy ki mit gondol. Nem gondolom teljesen letűntnek a műfajt. Persze sajnos az egész underground beszivárgott a mainstreambe. Például, ahogy a film is mutatja, a 90-es évek végén iszonyú kevés embernek volt tetoválása. Ma már sokszor kisebbségben érzem magam. A zenével is ugyanez van: vagy állandóan vanília fagyit eszel, vagy csak néha eszel.

Nekem már az is lázadás volt, amikor befestettem a hajam pirosra. Anyukám teljesen kiborult. Szülői értekezletet hívtak össze nyolcadikos koromban. Most már senkit sem érdekel. A szubkultúrák vesztettek a jelentőségükből.

Anna: Ugyan ez az öltözködésben is jelen van. Fellegi Ádámmal, az egyik interjúalannyal is úgy ismerkedtem meg, hogy lementem egy – cseppet sem hardcore – Nightwish koncertre és egy Vans Oldschool volt rajtam. Kiszúrt engem, hogy ez a punk-hardcore kislány mit keres itt Vans cipőben. Így lettünk jóban. Manapság akin ilyen cipő van, az egyáltalán nem biztos, hogy olyan zenét is hallgat.

Eszter: Amikor mi elkezdtük ezt, akkor volt három bolt és oda jártunk, vagy kimentünk Bécsbe a Pöttivel Fred Perry pólóért, meg bomber dzsekiért. Nem lehetett itthon semmit sem kapni. Ma már minden elérhető, illetve mindent meg lehet rendelni. Nekünk anno még utána kellett menni és gondolkodni. Régebben minden több jelentéssel bírt. Úgy gondolom, hogy a hipszter-kultúra sem tett túl jót.

Én még ahhoz a generációhoz tartozom, aki benne volt a hardcore magyarországi virágkorának végében, de már inkább kiesett belőle. A zsenge ifjú lelkemnek a Kultiplex is totál kimaradt, de a Dürer kert, a Vörös és Kék Lyuk még azért megvoltak, de azok is már 2012 körül teljesen más, langyosabb hangulatot árasztottak. Idén újranyílt a Robot és részemről eddig csalódás a hely, mert minden este ugyanazok a megunt számok szólnak és mindenféle random külföldi ki-be mászkál a Fogas-ház miatt. Semmi közösségformáló szerepe nincs, mint amiről egy ilyen helynek talán szólnia kéne. Maradt egyáltalán itthon olyan kocsma vagy szórakozóhely, ami teret adna ennek a szubkultúrának?

Eszter: Nem értek egyet ezzel. A Robot már csak a Fogas-ház miatt is inkább szórakozóhely, mint közösségformáló helyszín. Az, hogy egy ilyen hely létezik, már az egy csodálatos dolog. Jó, hogy valakik nyitnak egy rock-profilú helyet. Én ha elmegyek valahova, akkor célirányosan megyek, ha van valami olyan esemény, ami érdekel. Vannak helyek, ahol jól érzem magam. Ilyen például az A38 hajó, a Dürer Kert, a Barba Negra néha, persze csak ha olyan a rendezvény és még csomó helyet feltudnék sorolni.

Anna: A Dürer kert az, ami örök bástya ebből a szempontból. Ettől függetlenül olyan helyek, mint a Kultiplex, már valóban nincsenek. Másmilyenek ettől még vannak és rendezvénytől függően alakulnak a közegek. Olyan nincs, hogy csak azért mész le, mert hogy „hú biztos ott lesz x,y és tök mindegy ki játszik biztos jó lesz”.

Szerintetek vissza fog még jönni ez a műfaj olyan erővel, mint a 90-es 2000-es években?

Eszter: Nem tudom… Szerintem ez megjósolhatatlan kérdés. Van bennem egy bizakodás, hogy lesznek még nagy berobbanások. Itt van tökéletes tankönyvi példának az Arctic Monkeys, akik óriásit mentek a Myspace-nek köszönhetően és a csapból is ők folynak. Persze a szubkultúrák jelentősége felhígult és nem élik már meg olyan intenzíven, mint mi. A zenekarok is könnyebben elérhetőek lettek. Régen óriási dolog volt az, ha valaki felénk vetődött. Ma a zenekarok szinte csak a turnézásból élnek.

Anna: A kérdésedre válaszolva, szerintem nem, ez már sosem jöhet vissza úgy, ahogy akkor volt. Már sosem tud megismétlődni az, ami a 90-es években történt. Igény az van rá, csak egy új zenekar ugyanazt nem tudja visszahozni, mint mikor VHS volt és másolták a kazettákat. Meg kell találni az új platformot, de ugyanaz sosem lesz. Remélem ez a hullám is le fog csendesedni, hogy mindenki megveszi a zenekaros pólókat és szétvarratja magát. Most ez volt a „menő”, pár év múlva más lesz, de a true arcok akkor is meg fognak maradni.

Hallottunk pár hírt arról, és ti is említettétek, hogy a BP Undergroundnak nem ez volt az első és utolsó filmje a szubkultúrákkal kapcsolatban. Mikorra várható a folytatás és milyen irányba terveztek menni? Mi lesz a következő színtér?

Anna: Eszterrel túl vagyunk ezen az első részen és borzasztóan jól megy a közös munka. Eszter a filmes tapasztalatát, én a televíziós szerkesztői tapasztalatomat hoztam magammal, ami nagyon szépen összeadódott. Nagyon ritka, hogy mindenféle irigység és bármi nélkül tudjon két ember így együtt dolgozni egy ügy érdekében. Hasonló az ízlésünk és ez átjön az eredményen is. Célunk volt az is, hogy a filmmel a mai fiataloknak bemutassuk azt, aminek nem voltak részesei anno. Egy kordokumentum legyen mindenki számára, hogy ki inspirálta azokat, akiket most szeretnek. Az új filmekkel kapcsolatban már vannak előkészületek. Két dolgot fogunk majd biztosan boncolgatni, az egyik a hiphop, a másik az ömlesztettebb nagybetűs rockzene. Kétszer 52 perc lesz, még mindig a 90-es és 2000-es évek Budapestjével a fókuszban. Persze visszatekintünk az előzményekre és a jelen helyzetet is megnézzük majd érintőlegesen. 

Eszter: Ösztönből jött az egész. Hasonlóan szeretnénk bemutatni a következő szubkultúrákat az első részhez. Úgy vélem annál nem is kell több, mint hogy hiteles arcok leülnek és elmesélik a történetüket, mi pedig archív felvételekkel illusztráljuk. Úgy néz ki, hogy a következő filmet most nyáron már elkezdjük forgatni. Tél előtt nem valószínű, hogy kikerülne. Az első rész utóéletével is foglalkozunk, hiszen ez még számunkra is friss.