Club Mate vodkával a Spree partján
június 11, 2015

Május utolsó hétvégéjével vetettem bele magam a 2015-ös fesztiválszezonba, és ehhez egyenesen a német fővárosig kellett kistoppolnom, a tizedik Berlin Festivalra.

A korábbi évek fellépői között sok olyan név van, akik még sose jutottak el Magyarországra, ilyen például Grimes, vagy MIA, de 2013-ban már fellépett Ellie Goulding, Major Lazer vagy a Bastille, akik csak később jutottak, jutnak el például a Sziget Fesztiválra, vagy ott van még Björk akiben nem is igazán reménykedhetünk, hogy jönne majd a mi utcánkba. Bár azelőtt a line-up felét indie és vagy gitárzene tette ki, idén a szervezők az elektronika felé fordultak, klasszikus értelemben vett rock koncertek nem is igazán voltak, legfeljebb csak élő elektronikus szettek. A felhozatal tehát egy kicsit semmitmondó volt, a legcsábítóbb név számomra szintén egy itthon még nem látott ínyencség, Chet Faker volt.

A fesztivál Berlin művésznegyede, Kreuzberg észak-keleti csücskénél, a Spree folyó partján helyezkedik el a Görlitzer parktól (ahol egyébként arcpirítóan könnyen lehet sok mindent venni különböző fekete férfiaktól) öt perc sétára. A terület leginkább a Millenárishoz hasonlít, a programhelyszínek régi gyárépületek belsejében, valamint szabadtéren, a folyó partján kaptak helyett.

Fesztivál képek és gifek: Podobni Mihály

Amikor megérkeztünk, belefutottunk a Tourist hangbeállásába, amit sajnos nem láttunk koncerten, de arról megbizonyosodhattunk, hogy a nagyszínpad kellően jól szól. Vagyis mégse, mert aztán este a Gusgus, mondjuk nem a közönség közepéről, hanem a hátsó pultból hallgatva már hagyott némi kivetnivalót maga után, de ez valószínűleg betudható a hatalmas zárt térnek. Összességében nem volt rosszabb, mint mondjuk az A38 sátor hangzása a Szigeten.

Az Arena, azaz a nagyszínpad majd’ 10 ezer ember befogadására tűnt alkalmasnak, ehhez képest nem volt kiemelkedő második legnagyobb helyszín. Mi a Glasshaus-ra mentünk rá, ahol első nap a Splash Magazine nevével fémjelezve hip-hop bulik voltak. Korábban nem ismertem őket, és sajnos nem is értettem tisztán minden szövegüket, de a Ratking akkora bulit csinált, és annyi energia jött belőlük, hogy muszáj volt végignéznem, az egész fesztivál egyik fénypontja volt számomra. Utánuk lépett fel, Zebra Katz, akinek két éve köze volt az egyik legjobb Icona Pop számhoz is. A szett egy picit lapos volt, habár eszméletlen alapokat rakott alá a DJ lány a háttérből.

Fotó: Podobni Misi

Második nap volt a nagy napunk, egyrészt az utolsó is mert másnap haza kellett indulnunk, másrészt mert aznap voltak a legizgalmasabb nevek,

James Blake, Fritz Kalkbrenner és Chet Faker.

A nagyszínpadot az ausztrál Panama nyitotta, akiket bár munka mellé bármikor el tudnék hallgatni, és a legutóbbi single-jük is nagyon tetszett, különösebben nagy benyomást nem keltett bennem az élő dobbal és szintetizátorral koncertező duó. James Blake pedig kifejezetten csalódás volt, a tavalyi budapesti Electronic Beats-en sokkal jobban tetszett, itt most egy kicsit fáradt volt az egész.

Mivel még bőven volt időnk az esti programokig, kinéztünk a fesztivál melletti Schlesische Straße-ra, ahol van egy csomó jó hely, büfék, kávézók, kisboltok. Odaát szinte minden forgalmasabb helyen lévő trafik előtt van kirakva egy sörpad, ahol nyugodtan el lehetett fogyasztani a Club Matét, sört és más finomságokat. Az egyébként is egy nagyon jó dolog Berlinben, ahogy az emberek aktívan használják a városukat, bár kártyával fizetni és kávézóban wifizni meg se próbáljon senki. Működő internetet csak a Ragù nevű helyen találtam, amit egy olasz pár üzemeltet, és míg az egyik srác a pultban van, addig a másik kötő szakköröket tart és a sáljait és más munkáit árulja. Bájos kis hely, és komolyan veszik az americanojukat, ha arra jártok, oda mindenképpen nézzetek be!

11391509_10205963129130093_4475613031980428873_n

Koraeste (egyébként ugyanabban az időzónában vagyunk, de ott háromnegyed órával később megy le a nap) tök véletlenül belefutottunk pár magyar ismerősünkbe – kicsi a világ – és együtt indultunk vissza a fesztivál területére. Egyikőjüknek nem volt még jegye, és mivel nálunk azelőtt se vették túl szigorúan az ellenőrzést, próba cseresznye alapon besétált velünk. Végülis logikus, hogy a bejáratnál arc- és táska ellenőrzés mellett csak a karszalagot nem elég egyértelmű lecsekkolni, egy perc múlva már együtt sétáltunk el az “Isten hozott” felirat mellett a fesztivál területére vezető hídon.

<3

Kicsit megéheztünk, és mivel a társaság kétharmada a vegán étkezés felé fordulóban volt, rámentünk a büfé sátraknál a hatalmas Falafel feliratú bódéra. Öt euróért egy nagy wrapet kaptunk salátával és öntetekkel, ami tulajdonképpen még fesztivál viszonylatban is korrektnek mondható, és nagyon finom is volt. Berlinben egyébként könnyű vegánnak lenni, és van élet a pizzaszelet-gyros pároson túl is amikor a streetfoodra kerül a sor. A legfinomabb utcakaja, amit kint ettem egyértelműen a Saharaban kapható afrikai vegán falafeles, tofus, enyhén csípős mogyoró szószos szendvics volt, a legmeglepőbb pedig a vegán baconös sajtburger a Yellow Sunshine-ban, szejtán húspogácsával és nagyon jó sültkrumplival. De vissza a fesztiválra!

Chet Fakerről tudtam, hogy egy nagyon jó koncertet fog adni, és ez így is lett. Az első két szám alatt még nem is énekelt, hanem csak egyedül nyomogatta a pultján a gombokat, amivel megadott egy alapritmust, majd mire odahajolt a mikrofonjához, megérkezett a zenekar is, és felcsendült a ‘No Diggity’. A Built On Glass lemez összes fontos száma elhangzott, a záró dal pedig a ‘Talk is Cheap’ volt, egyszál zongorán.

Az egész koncert olyan volt, mint beleharapni egy nagy szelet gőzölgő pizzába,

tudod már előre, hogy jó lesz, nagyon-nagyon jó amíg tart, és utána is kellemes. Csak itt utóíz helyett az utolsó szám maradt a fejemben még órákra.

Fotó: Podobni Misi

A Glasshausban mindenközben komoly komolyzene ment, ami egészen frissítő volt a sok techno mellett, és mivel azt éreztem, hogy rám már nem vár semmi, korán megindultam hazafelé. Sajnos másnap délután indult a vonatunk, ezért az utolsó napot már ki kellett hagynunk, de még így is tökre megérte kimennünk, mert összességében remekül éreztem magam. Idén még biztos visszamegyek Berlinbe az első európai Lollapaloozára szeptemberben. A város miatt is, a programok miatt is, meg mert nincs is messze, stoppal kijutni nem kerül semmibe, és jó egy kicsit kiszakadni. Tegyetek így ti is!