Ahogy az előző cikk végén említettem, megint a fullasztó hőségre keltünk, ám a sátorból kilépve az esőfelhők is feltűntek. A már épp felszáradni látszó sártengerek újabb muníciója eleinte nem volt zavaró, de az is igaz, hogy mi akkor még kint kávézgattunk, és figyeltük, miként dobálják be fiatalok a kint vásárolt napi alkohol dózist a kempingbe előre megfontolt pénzspórolási szándékkal. A napi rutint és hangulatkarbantartást rekordlassúsággal vittük véghez, amely a fáradtságnak és a rossz idő által keltett lehangoltságnak volt betudható, így sajnos egész későn, csak Irie Maffiára értünk be. A dagonya tehát folytatódott az odafele úton, ám hála az égnek a zenekar mellett még az időjárás is kegyes volt az Irie rajongókhoz, így nyugodtan lehetett felbaszni a kéket!

Sena-ék szokásukhoz híven óriási energiával és szeretettel fordultak közönségükhöz. Kialakult egyfajta kapocs a zenészek és a hallgatóság között, melyet mindkettő fél egyformán élvezett. Ez abból is látszódott, hogy az emberek 90%-ára észrevétlenül rátudtunk csempészni egy, vagy akár több KERET matricát, melyekért utólag is elnézést kérünk. A jó hangulat mellett említésre méltó az is, hogy a banda előadott egy új dalt, melynek címét pontosan nem tudom, de a „Jump” vezényszóra kellett rá ugrálni. A fesztivál egyik legjobb koncertje volt.

Azzal a lendülettel, ahogy Busa Pista és csapata levonult a színpadról, megérkezett újra (nem találjátok ki) az eső. A nagyszínpad környéke ennek hatására inkább hasonlított egy óriási disznófarmra, mint fesztiválra. Az állandó pocsolyakerülgetésnek és csúszkálásoknak hála lemaradtunk a Supernem elejéről, így érkezésünkkor már nem fértünk be a színpad sátoros része alá, melyet teljesen logikusan elfoglalt a zenekarra kíváncsi, ázott brigád. Kénytelenek voltunk a távolból, egy padon ücsörögve végigkövetni az eseményeket. A banda jól szólt, a tömeg pedig lelkesen ordibálta a rádióból jól ismert számokat. Biztos vagyok benne, hogy aki a rock and roll és a sebesség megszállottja az elégedett volt a Supernem teljesítményével.

Eközben Kiss Tibiék is gitárt ragadtak egy hangulatos Quimby koncert erejére. Az amúgy egész fesztiválra jellemző indokolatlanul sok kisgyereket tartalmazó tömeg sziluettje előtt két 4 év körüli kislányt pillantottunk meg, akik egy 15 cm-es pocsolyában tomboltak a zenére. Jó volt látni, mennyire nem tudta őket érdekelni a rossz idő és inkább vidáman ugrándoztak Quimbyre, mégsem eltúlozva, mint a sárban dagonyázó részeg férfiakból álló „kiafaszagyerek” alakulat.

A pörgős ütemek után kíváncsian vártuk a lassabb, ám dallamos „Újsrác Jani” koncertjét. John Newman fellépését kissé laposnak éreztem, bár ő maga a színpadon fel-alá ugrált és táncolt. Talán a nem túl férfias mozgásának hála, ám gyönyörű hangja ellenére, a lányok bugyija csak a vihartól lett nedves, legalábbis az én meglátásom szerint. A közönség a három rádió által játszott számán kívül nem ismerte a dalokat, az időjárás viszontagságainak kitéve pedig úgy tűnt nem is nagyon akarja.

Többen elhagyták a képletesen és konkrétan is süllyedő hajót. Kár érte!

Az eső elől menekülők nagy része az általunk gyakran látogatott infópultnál tanyázott le. Ismerősök és idegenek beszélgettek ott jóízűen és bátran kimerem jelenteni, hogy ott volt a legjobb hangulat. Másodjára voltam Strand Fesztiválon, és a tapasztalataim továbbra is azt mutatják, hogyha a körülmények nem is teljesen ideálisak, ez a rendezvény az egyik legcsaládiasabb és legközvetlenebb. Bárkinek szívesen tudom ajánlani, ám jó tanácsként hozzáfűzném:

Soha ne sátrazz a pocsolya közepére!