A hanglemez újra a zeneipar ünnepelt képződménye lett. A nagykiadók egyre térnek vissza a korábbi üzleti modelleikhez, és rohamos tempóban szórják lemezboltokba, online áruházakba, de még ruhaboltokba is a csillogó villogó (újra)kiadványokat. Még nemzetközi ünnepnapot is generáltak a vinyl szerelmeseinek, azonban az iparág a vesztébe rohan, ha nem változik meg gyökeresen a jelenlegi helyzet.
Könnyű felülni a hisztériának, hiszen a digitális zeneterjesztés és a streaming oldalak előretörésével a zene egyre megfoghatatlanabbá válik. Ezért manapság üdítő érzés kézbe venni egy műanyag korongot a tudattal, hogy az ténylegesen, fizikailag hordozza a bele vésett adatot. Ugyanakkor a hatalmas érdeklődés borzalmas következményekkel járhat. A hanglemezek gyártására az igény már most jóval meghaladja a gyárak kapacitását, ezzel együtt az előállításhoz szükséges költséges eszközök, a ritka szaktudás, a nehezen fellelhető nyersanyagok, valamint az elavult gyártási technikák hosszas várólistákhoz, és a minőség csökkenéséhez vezettek.
Magyarországon egyébként tévesen nevezik a formátumot bakelitlemeznek, ugyanis a hőre keményedő bakelitből soha nem készítettek hanglemezt. Rideg, törékeny anyagba nem lehet préselni semmit. A lemezeket ehelyett hőre lágyuló PVC-ből, azaz egyfajta vinylből készítik. Magyarországon a CD megjelenése után kezdték „bakelitnek” nevezni a régi hanglemezeket, a téves szóhasználat, a metonímia okozója pedig feltehetőleg az, hogy a hanglemezek anyaga is fekete és viszonylag kemény, hasonlóan a telefonkészülékek anyagaként régen jól ismert bakelithez.
A független, különösen az elektronikus zenével foglalkozó kis kiadók úgy élték túl az elmúlt két évtizedet, hogy míg mindenki más a CD formátumot támogatta, ők kitartottak a vinyl mellett. Számukra az újjáéledő érdeklődés több hátránnyal jár, mint előnnyel, sőt, egyesek számára a már a puszta fennmaradás is veszélybe került. Thaddeus Herrmann, veterán kiadó tulajdonos, és a Das Filter német zenei portál szerkesztője nemrég egy cikkében kifejtette, hogy miért fontos ez az ügy, melyek a konkrét problémák, és hogy pontosan miért is jelent ez veszélyt a hanglemezek jövője.
Azok a kiadók, akik az elmúlt 20-30 évben nem álltak le a vinyl megjelenésekkel, ezáltal, mint egy kihalás szélére került fajt, fenntartva az iparágat, most falba ütköztek. Olyan szereplőkkel kell versenyezniük, akik mindenáron maguknak akarják kisajátítani a megmaradt gyártókapacitást.
A CD-vel ellentétben, amelyet teljesen automatizált módon, és a gyárak számára egyszerűen beszerezhető eszközökkel gyártanak, a hanglemezek előállítása sok kis szereplőre oszlik. A folyamat bonyolult, és sok kézimunkát igényel, mind a tényleges sokszorosítás, mind a gyártás egyéb állomásai során. A gyártók végignézték, ahogy az iparág felrobban az elmúlt évtizedben, azonban a szükséges fejlesztések elmaradtak. Így alakulhatott ki az a szerencsétlen helyzet, hogy a gyárakban még hétvégén is három műszakban folyik a munka, a zenészeknek viszont hónapokat kell várniuk, míg kézhez kaphatják az elkészült hanglemezt.
Lehetséges, hogy olyan műfajok, amelyek tardícionálisan hanglemezen jelennek meg, az elmúlt pár évben egyre inkább kiszorulnak a gyártási folyamatból?
„Igen, és pontosan ez a probléma.” – mondta Silke Maurer, az egyik legnagyobb hanglemez gyártó ügynökségtől, a Handle With Care-től, amely számos kiadó anyagainak legyártásáért felel. „Az elmúlt négy évben dupla annyi lemezt állítottak elő, mint azelőtt. Ez elvileg nagyon jól hangzik, de ha közelebbről vizsgáljuk a számadatokat, azt látjuk, hogy adott idő alatt egy lemez első kiadására fele annyi idő jut. Ez több munkát jelent a présnek, gyakrabban kell az eszközöket újrakalibrálni, ami sok időt felemészt. A legnagyobb probléma azonaban a galvanizálás.”
A hanglemez gyártása során a felvett és megkevert hangot felveszik egy sztereo magnetofon szalagra. Erről a mesterszalagról játszák azt át később a hanglemezvágóra, mely fűtött tűvel vágja egy úgynevezett lakklemezbe az információt, így létrejön egy még képlékeny állagú alaplemez. Ennek felületét ezüstözik, majd felhordanak rá egy kb. 1 mm vastag nikkelréteget, amelyből, miután leválasztják az alaplemezről, létre jön egy úgynevezett anyalemez. Az alaplemezről aztán több, ugyanilyen nikkel negatívot készítenek, melyekről szintén galvanikus úton, a gyártandó mennyiséget figyelembe véve több tucatnyi fiúlemezt (a végleges lemez negatívja) készítenek. Egy-egy fiúlemezről aztán 300-400 kész hanglemez préselhető. A galvanizálás folyamata magas szakértelmet igényel, különben a zene nem fog elég jól megszólalni. Az is problémát jelent, hogy a folyamatot gyorsan kell végezni, mert a lakklemezeket nem lehet a végtelenségig eltárolni, két hét után már problémás kópiákat gyártani belőlük.
„A hanglemez előállítás igazából elég jövedelmező üzlet, legalábbis a múltban biztos, hogy az volt.” – Mondja Mauer. „A profit magas, a gépek pedig öregek, és megszolgálták a dolgukat. Ameddig a termelés mértéke stagnált, ez jól is működött, de most már új fejlesztésekre, eljárásokra lenne igény, különösen a galvanizálás kapcsán.”
Valóban, különös érzés belépni egy hanglemez gyárba. A gépek úgy néznek ki, mintha múzeumokból állították volna vissza őket a munkasorra. Hangosak, szűkek, és forróak. Minden 30 másodpercben a gép kiköp egy lemezt, ami aztán vagy automatikusan borítékba kerül, vagy egy nagy orsóra, hogy aztán azokat kézzel borítékolják be. Még mindig van három ilyen nagy nyomó üzem Németországban: az Optimal, a Pallas és a R.A.N.D.. Ezen kívül ott van még a GZ Csehországban, az MPO Franciaországban és a Record Industry Hollandiában. Ha ezeket nem számítjuk, akkor az európai helyzet kétségbe ejtő.
Frissítés. A Hanglemez gyűjtők nevű Facebook csoportban találtam ez alatt a cikk alatt kommentben, hogy a San Francisco-i székhelyű Pirates Press kiadó és a cseh GZ Media tavaly év végén állított üzembe egy új nyomó üzemet Csehországban. Az amerikai label már korábbról is ismert volt a minőségi és igényes vinyl kiadványairól, és ahogy azt közleményükben írták, „nem más médiumokba, hanem a jövő hanglemezeibe szeretnének fektetni”.
A kevés megrendelés miatt sok független hanglemez nyomda zárt be a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején. A nagy kiadók, akik akkoriban saját nyomdát tartottak fenn, hevesen selejtezték a gépeket, hogy segítsék a CD térnyerését. A ’80-as évek elején a CD bevezetése a zeneipar gazdasági csodafegyvere volt. Az új formátum fejlesztésére a pénzt a lehető leghamarabb már önmagának kellett megtermelnie, ezért a kis ezüst lemezeket eleinte brutálisan túlárazva árulták.
A fő varázsszó a „digitális” volt,
amivel a lemezcégek újra elkezdhették értékesíteni visszamenőlegesen is a teljes katalógusukat, jobb hangminőséget, karcolásmentességet, hosszabb játékidőt (ekkor terjedtek el a bónusz számok is) ígérve egy kisebb, praktikusabb formában.
Aranyláz volt ez akkoriban a nagyobb cégeknek, főleg a Sony-nak. Ők feleltek a Philips-szel közösen a formátum kifejlesztéséért, annak mihamarabbi elterjesztéséért a szórakoztató elektronikai termékeikkel, hogy aztán a kör a saját lemezkiadójuknál, a Sony Music-nál záródjon be.
Nem nehéz azt érezni, hogy a zeneipar újra ki akarja játszani ezt a kártyát, részben azokra a középkorú fogyasztókra alapozva, akik még emlékeznek, milyen hanglemezt venni, de anno lecserélték a zenetárukat CD-re, most viszont nincsenek kibékülve a streaming térnyerésével – legalábbis Berlinben ez a helyzet, ahol a lemezboltok polcait ellepték a nagy kiadók régi megjelenéseinek újrakiadott példányai, ha valakinek pedig még (már) nem lenne lejátszója, hozzácsaphat egyet a pénztárnál.
És ezzel nincs is semmi baj, a zenét olyan formában kell árulni, hogy az találkozzon a fogyasztók igényeivel, azonban látszik az, hogy a lemezcégek jelenleg heves erőfeszítéseket tesznek arra, hogy komoly szeletet sajátítsanak ki maguknak az elérhető (megmaradt) gyártókapacitásból. Mindezt úgy, hogy zsíros előlegeket fizetnek.
A techno EP várhat, de a Led Zeppelin nem.
Az eredeti cikkhez végzett kutatómunka során a szerzők kaptak olyan e-maileket, melyek bizonyítják a jelenség létezését. Ha tényleg ez a helyzet, akkor a nagy kiadók abba az iparba próbálják visszavásárolni magukat, amelyet nem is olyan rég még ők hagytak a sorsára, ezzel kiéheztetve azokat a független kiadókat, akik viszont végig kitartottak a vinyl mellett. Például egy Record Store Day-t megelőzően a hanglemez nyomdákban heteken át a végletekig feszített tempóban folyik a munka, hiszen ilyenkor el kell készíteni egy rakás egyedi, limitált példányszámú kiadványt, amiért aztán sok helyen kígyózó sorokban állnak a vásárlók.
De a kapkodás nem vezet sok jóra. Ki tudja, hányszor csak toldoztak-foldoztak egy meghibásodott gépet, a szakszerű javítás helyett. Aztán mindig lesz egy következő kiadvány, amely már csak a gyártásra vár, így a maximális tempóval kell folynia a termelésnek, lehetőleg megállás nélkül.
És a nyomóüzemek korlátozottsága csak a jéghegy csúcsa, a tényleges sokszorosítás mellett is találunk bőven problémákat a gyártásban. Andreas Lubich, hangmérnök és vinyl szakértő Berlinből úgy véli, hogy a baj a monopolizációval van. „Sok remek mastering stúdió van, amelyek megfelelően előkészítenek egy-egy albumot, hogy aztán a kész termék a lehető legjobb minőségben szólalhasson meg, de a legtöbb hanglemez vágó gép régi, és nagy odafigyeléssel kell őket használni. Csere alkatrészeket nagyon ritkán lehet találni, a használt gépek ára pedig az egeket veri. Ráadásul csak kevés ember ért az eszközök javításához, karbantartásához. Olyanirra, hogy a kevés szakember általában járja a világot és több tennivalója lenne, mint amennyit elbírna. Emiatt sokszor a hibás gépeket csak több hét után tudják rendbe hozni, addig pedig értelemszerűen áll a termelés.”
És ez még mindig nem minden. A kész hanglemezek nyersanyagát globálisan csupán öt cég gyártja, és „mindössze két cég van a világon, akik lakklemezeket gyártanának. Az egyik egy egyszemélyes vállalkozás, melyet egy japán férfi végez a garázsában. A minősége kiváló, de ki tudja, meddig tud, vagy meddig akar még ezzel foglalkozni. Amikor nekünk sikerült őt elérnünk, megrendeltünk annyi lakklemezt, amennyit csak tudtunk, hogy jó előre be tudjunk tárazni belőlük. Nem igazán lehet tudni, mikor éred el megint őt. A másik cég ezzel szemben egy nagy gyár az USA-ban, akik a piac nagyobbik részét szolgálják ki. Tulajdonképpen monopol helyzetből. Ez nem tesz jót az üzletnek.”
Aztán ott vannak a vágógépek. A legnépszerűbb tipusokat a német Neumann gyártotta, egészen a ’80-as évek elejéig. A gépek működéséhez speciális, fűtött tűre van szükség, amely belekarcolja a zenét a műanyagba. „Manapság már csak egy cég gyárt ilyen tűket,” – mondja Lubich, – „az Apollo az USA-ban, ugyanott, ahol a lakklemezeket is készítik.” Egy ember, Maria felelt a teljes gyártási folyamatért, aki az idők során a tökélyre fejlesztette azt. „Pontosan tudta, hogy mikor milyen ragasztó anyagra volt szükség, és hogy a különböző variációkat nem lehet ugyanabban az üstben összekeverni, mert az megváltoztatná az anyag összetételét. Aztán ő nyugdíjba ment, és azóta a tűk minősége érezhetően leromlott.” Az utódjának újra lépésről lépésre kellett elsajátítania ezt a magas szintű tudást, és ennek hanglemezvágó mérnökök itták meg a levét világszerte.
Rossz minőségű tűvel pedig a zene minősége is rossz lesz.
Az eletronikus zenében korábban bevett gyakorlat volt, hogy rövid idő alatt piacra dobtak vinyl kiadványokat, aztán ha jól fogyott, és szükség volt rá, akkor utánnyomtak belőle. Ma azonban ez már lehetetlen lenne, ami kellemetlen következményekkel jár.
Jens Alder, a Morr Musictól úgy látja, hogy „egyrészt jobban meg kell tudni tippelni a gyártás előtt, hogy hány példányra lesz igény. De ez lehetetlen. Másrészt a hanglemez lett az, ami megszabja, hogy mikor tudunk megjelentetni egy lemezt. Csak akkor mondhatunk konkrét megjelenési dátumot, amikor már legalább kézhez kaptuk a próbanyomatokat. Azelőtt a lemez csak a teljes folyamat egy része volt, most pedig ehhez kell igazítani minden mást.”
A hanglemez ipar mindig is professzionális volt, csak kisebb, kezelhetőbb mértékben. Az erőforrások szűkössége, és a gyártási folyamat csúszása azóta probléma, mióta bizonyos kiadók újra felfedezték maguknak a hanglemezeket, holott azelőtt évekig megvoltak a formátum nélkül. A gyártók ugyanakkor úgy vélik, hogy a folyamat lazulni fog az elkövetkezendő pár évben, és ahogy a „vinyl boom” leülepedik, a gyártási folyamat normalizálódik majd. Nem tart már sokáig a felhajtás az újrakiadások körül sem, amelyek ugye a leginkább tehetnek a kialakult helyzetért. Nehéz belátni, hogy ez milyen járulékos veszteséget jelent majd azoknak az előadóknak, akiknek a hanglemez nem státuszszimbólum, hanem a legjobb formátum a zenéjük tárolására és terjesztésére. Valamely lépés a gyártás során mindig félre fog csúszni, ha a helyzet változatlan marad. Méltatlan vége lenne a vinylnek, ha az egész iparág a jövő bolhapiaci lemezeinek gyártására épülne újjá.
A cikk eredetileg a Das Filteren jelent meg. A Fact Magazine angol verziója alapján fordította és kiegészítette Kocsis András.
